Milyen lehet a fukushimaiak karácsonya?

Megjelent: Csíki Hírlap, 2011. 12..20,  kedd

Lassan vége az évnek, még egy pár nap van karácsonyig, hamarosan sül a diós-mákos bejgli, fő a töltött káposzta, itt lesz a varázslatos szenteste égi fénye, s aztán máris az év utolsó napja, azaz a számvetésé. A családoké és a vállalkozásoké egyaránt, amikor számba vesszük, hogy mennyire voltunk vagy nem voltunk szerencsések.

De addig is még „finisben” vagyunk, a karácsonyi ünnepek előtti legnagyobb hajrában gyorsan telnek az utolsó adventi hét napjai. Mindenféle sietésben benne vagyunk! Ha elég korán kelünk, láthatjuk, hogy sietnek az emberek a hajnali rorátéra, aztán a későbbi órában a munkába, iskolába. Aztán alig múlik nyolc óra, és máris hallani, hogy püfölik, a piszokra,porra vagy ki tudja kire-mire haragvó, a takarítással kissé megkésett emberek a szőnyegeket, és látni, ahogy függönynélkülivé válnak, és tisztításra várva kinyílnak a házakon az utolsó ablakok. 

Ha véletlenül egy ilyen ködös és barátságtalan hétfő reggelen, mint a tegnapi, váro­sunk legnagyobb áruházába vet a jó sorsunk, láthatjuk, hogy emberek sietős tömege vár a nyitásra. Most is, mint minden más hétfőn. Mintha egy össznépi futóverseny startja lenne, a legújabb reklámlappal a kezükben elkezdenek a kincsekre vadászni. Olyan sokan vannak ilyenkor, hogy azt gondolhatnánk, a tulajdonost megszállta a karácsony jólelke, és ingyen osztogatja termékei legjavát, és a katalógus valójában egy kincskereső térkép. De nem! Csak a szokásos, ócska „promóciós” tömegtermékeit ajánlja, amelyeket, ha kell, ha nem, veszik az emberek, mint a cukrot, mert olcsó: kettő áráért hármat kap, „még jó lehet valamire, igaz, most nem kell, de ha már ilyen olcsó…” alapon.
Sokszor eltűnődtem azon a karácsonnyal kapcsolatosan, miért vásárolunk vagy szeretnénk többet vásárolni, mint amennyit lehet, vagy kell? Sokan miért vagyunk inkább (tanítómesei) tücskök, mint hangyák, pazarlóak, mintha elkábítana az ajándékozás lehetősége, lehetőségeinken felüli akarása? Miért akarunk adni erőnkön felül, mindent mindenkinek, mindenáron, fölöslegesen sok ételre, italra áldozni, miért hagyunk mindent az utolsó pillanatra, vagy még az azutánira,üzletről üzletre mérgezett egerekként rohangálva, közben elveszítve maradék józan ítélőképességünket is?
Mert ha szorgalmas hangyák lennénk, sokkal könnyebb lenne az életünk, karácsonykor is. És ha csak egy csepp hangyányi aggyal gondolkodnánk, akkor nem csak nyáron, de már januárban elkezdenénk gyűjteni a karácsonyi ajándékra valót. Sőt meg is vehetnénk azokat a kívánság és lehetőség szerinti apró dolgokat, amelyeket a szeretteinkre való ráfigyelés módszerével „megpiackutattunk”. És persze eldugnánk, olyan jó helyekre ezeket, ahol meg is találjuk karácsony előtt. Sajnos, többségünk nem ilyen.
Pedig azért is lenne jó még tudatosabban, odafigyelve ajándékozni, akár saját készítésű dolgokat is, hogy ne kelljen minden haszontalan apróságot, hülyeséget megvenni az utolsó percben, az év végi hajrában, az óriás boltokban, a lélektelen vásárlóközpontokban… azzal a felkiáltással, hogy jaj még nem vettem semmit a tesónak, gyorsan vegyünk valamit. Aztán szomorúan tapasztalni, hogy a sok „dolog”éveken át használatlanul hever egy fiókban vagy porosodik egy polcon, mert például a nagyi soha életében nem használt ránctalanító krémet.
És még tovább is lehetne játszani a gondolattal, arról, hogy milyen lenne, ha valódi jó hangyák lennénk (sok kicsi sokra megy!), és nemcsak karácsonyi ajándékokra és a nincsre, nem elégre koncentrálnánk az utolsó percben, hanem azt vennénk számba, amink van, amit éveken át gyűjtögettünk. És egyszer csak elkezdenénk csodálkozni, mennyi mindenünk van, milyen sok ajándékkal rendelkezünk.
De hogy megláthassuk a sok mindent, hinnünk kell, hogy vannak ajándékaink, mert minden attól függ, milyen szemszögből és milyen empátiával nézzük a körülöttünk lévő dolgokat. Minden változhat, ha nézőpontot változtatunk. Lehet, hogy kilátástalannak látjuk a helyzetünket, és a kifizetetlen számlák, adósság miatt nem vagyunk képesek már semmire hálával gondolni, olyan hatalmasnak képzeljük a szerencsétlenségünket. De ha arra gondolunk például, milyen jó, hogy nem mi és a mi családunk, cégünk volt egyike azoknak a százezreknek, akik elvesztek vagy mindent elveszítettek a fukushimai földrengést, cunamit és atombalesetet követően: gyereket, társat, testvért, szülőt és szülőházat,céget, egy élet munkáját, akkor már mindjárt más fényben tűnik fel a saját bajunk.
És ha azt is látjuk a tévében, hogy azoknak, akik túlélték, még most sincs, fél évvel a történtek után fedél a fejük fölött, és rezzenéstelen arccal tűrik, hogy árva lélek sem maradt a szeretteik közül, akkor igazán szerencsésnek tarthatjuk magunkat. Igaz, hogy vállalkozóként nem tudunk év végi prémiumot adni a velünk együtt dolgozóknak,mert még a fizetést is alig, de legalább tudtunk egész évben munkát és egy kis szerény megélhetést biztosítani. Igaz, hogy nem tudjuk megvenni az áhított számítógépet, biciklit, sílécet, korcsolyát, legót, márkás sportruhát, parfümöt, vagy más ajándékot karácsonyra, de mellettünk van és egészséges a párunk, a gyermekünk, az is lehet, hogy jól is tanul, szorgalmas, megérdemelne és talán meg is elégedne egy vidámabb, optimistább anyával, egy kevésbé borúlátó és nem kiabáló, nem ideges, gondterhelt apával karácsonyi ajándékul.
Ha örökké nem azt búsulnánk, amink nincs, hanem annak örülnénk, ami van, jobb lenne az életünk, szebbek lennének a karácsonyaink, telve hálával és szeretettel. Legyünk „hangyásabbak”, legalább jövőre, ha most nem is sikerült!
Áldott, békés karácsonyt és boldog, gyűjtögető, szorgalmas új évet kívánok!