Július 20-a körül olvastam, hogy a kormány, miközben költségvetési kiigazításokkal kapcsolatos határozatokat is hozott július 16-ai ülésén, megállapította, hogy még több és szigorúbb adóellenőrzésre van szükség.
A Nemzeti Adókezelői Ügynökség (Agentia Nationala de Administrare Fiscala – ANAF) még több ellenőrzést végez majd, jobb és modernebb számítógépes programokat szereznek be, hogy az adófizetőket felügyeljék, az adócsalókat kiszűrjék. Új, sürgősségi kormányrendelettel új ellenőrzési módszereket fognak bevezetni, különösen a kőolajszármazékok és más termékek jövedéki adójával (accize) kapcsolatosan.
De addig is, amíg a modern felszerelések megjelennek, és egyéb intézkedések lesznek, már folyik az adóbeszedés, kiküldték a pénzügy embereit adósságot behajtani. Kényelmetlen, kellemetlen feladat annak, aki a hivatalnál nem ezzel foglakozik, vagy sosem csinált ilyent, de végül is rendesen jártak el, hatékony akció lehetett, de néhány jó adófizetőt meg is ijesztettek, mert az valójában befizette az adót, de a nyilvántartásban még nem jelent meg a jóváírás, ezért úgy nézett ki, mintha nem fizetett volna.
Ugyanis az történt, hogy év elejétől az adóhatóság könnyíteni szeretett volna az adófizetők munkáján, és ezért két, úgynevezett egységes kincstári számlára (cont unic) fizetjük be az adókat csak két átutalási/befizetési megbízás (ordin de plata/foi de varsamanat) segítségével, az eddigi számos helyett.
Az egyik az általános állami költségvetés, az államkassza számlájára: ide megy a nyereségadó, az áfa, a fizetés utáni adó, jövedéki adó stb., a másik a társadalombiztosítási költségvetési kasszákba megy, úgy mint: nyugdíjpénztár(-ak), alapok, az egészségbiztosítási (fond de sanatate), balesetbiztosítási (fond accidente) alap, munkadói és munkavállalói hozzájárulás (fond de somaj) stb.
Ezeket, a kétféle számlára befizetett pénzeinket, aztán elosztják a törvényben meghatározott módon és a mi adónyilatkozataink alapján.
Megtörténhet, ha adóbefizetéseinkkel késtünk, és nem vesszük tudomásul, hogy büntetőkamatot számolnak, vagy elfelejtünk egy régi tartozást, akkor most a közös számlára átutalt pénzünket abban a sorrendben veszik el, ahogy a törvény szabályozza, és nem a mi szándékaink szerint. És mi úgy tudjuk, hogy egy fajta adósságról már levettük a gondunkat, de valójában az még létezik, mert a másikat egyenlítették ki, nem azt, amelyet mi szerettünk volna.
Úgy tudom, Hargita megyében nagyobb az adófizetői hajlandóság, fegyelem, mint bárhol más helyen az országban, de mégis a cégek kegyetlen körbetartozása, a kényszer – és a nem kényszervállalkozások rossz pénzügyi menedzselése, a cashflow rossz tervezése, vagy nem tervezése oda vezet, hogy akarva-akaratlanul rossz adófizetővé válunk.
Elég például, az építőiparban (de nem csak itt, hanem más szektorokban is) ha egyetlen fővállalkozó –, akinek például egy költségvetési intézmény, magyarán szólva az állam a megbízója – nem kapja meg idejében a pénzét, mert még nem érkezett meg a költségvetésbe, számos beszállítóját és alvállalkozóját zsákutcába kergesse egy időre, adó szempontjából is. A fő- és alvállalkozónak egyaránt kötelező a teljesítést leszámlázni, és így, ha nem kapja meg idejében a pénzt, nem tud fizetni a felhasznált és beépített anyagokért, az alvállalkozói szolgáltatásokért, nem tud villanyt fizetni, üzemanyagot, alkalmazottainak bért, a bérek utáni járulékokat, a leszámlázott érték utáni áfát, adót stb.
Ennélfogva az alvállalkozó sem tud fizetni az ő esetleges alvállalkozóinak, beszállítóinak, szolgáltatóinak, és nem utolsó sorban egyáltalán nem tud adót fizetni sem, és így megy a körbetartozás. Ebből nem mindig lehet kitörni, fizetésképtelenné, működésképtelenné válik, felszámolásra ítéltetik egy sor kis- és középvállalkozó.
Úgy tanultam, hogy Amerikában száz vállalkozásból csak kettő marad életképes. Azt nem tudom, hogy Hargitánk kies tájain milyen ez az arány. Mivel én a nehézségek, akadályok ellenére is optimista és vállalkozó kedvű vagyok, mindenkit arra biztatok, ha indíttatást érez, mindenképpen próbálja ki magát főként ha valamit jobban, másként tud, mint a főnöke, a munkaadója, vagy a tulajdonos, akinél dolgozik.
Ezt a fejlődési és önfejlesztési utat nem lehet kihagyni, hogy aztán egész életünkben keseregjünk azon, hogy „lehetett volna, de nem tettük meg, nem volt bátorságunk hozzá”.
De azután, ha mindent és mindennek a fordítottját is megpróbáltuk, a sok kínlódás és áldozat után, a vállalkozásunk számtalan ok miatt, csak nem megy, nem elég életképes, nem bírja ki a körbetartozásokat, nem bírja el az adótartozásokat és annak következményeit, el kell gondolkodnunk rajta, hogy vajon jól tesszük-e, ha tovább erőltetjük, vagy jobban tennénk, ha más irányba mennénk, más egyébben „utaznánk”, vagy jó és megbecsült szakemberként, sok jó tapasztalat birtokában, alkalmazotti státusban folytatnánk a szakmát (láttam már ilyen jól sikerült példákat!). És nem kudarcnak, veszteségnek, hanem olyan erőpróbának, tapasztalatnak, tanulságnak fognánk fel a nem sikerült vállalkozásunkat, amelyet át kellett élnünk ahhoz, hogy fejlődjünk, hogy más és jobb emberré váljunk, hogy tudjuk magunkról, kik is vagyunk.
Bölcs emberek szerint a célhoz vezető út fontosabb, mint a cél. Bármerre is vezessenek, sok bátorságot és kitartást kívánok a céljukhoz vezető utakhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése