A Csíki Hírlap állandó gazdasági szakértője, Lázár Anna, akinek Pénz-ügy néven kéthetente jelentkező rovata van lapunkban, most a szokásosnál bővebben fejti ki, amit az átlagember annyira még nem lát: a csíki vállalkozói körökbe is már eléggé mélyen beférkőző gazdasági válság következményeit. A valós tapasztalatokon alapuló tényleírás meghökkentően sötét képet fest, de szerencsére ebben a bajban is van valami, ami jó.
Tudom, hogy most azt hiszik, elment az eszem, és elkezdem dicsérni a válságot. Nem én találtam ki, olvastam. Mert azt már leszögezhetjük, hogy most válság van.
S ez biztos. De hogy a pénzügyi válság átalakult gazdasági válsággá, már nincs amiért tagadni, hiába bújunk szétfeszített ujjú tenyerünk mögé, kilátszik a csóré valóság. Még mindig reménykednénk valahol legbelül, hogy messze van, mint tőlünk Amerika a bukott bankjaival és tőzsdéjével, vagy éppen Craiova és Kolozsvár az elbocsátottaival együtt, s ami messze van, az nem érinthet bennünket. Úgy vagyunk vele, mint a Csendes-óceáni hurrikánnal vagy az árvízkárosultakkal. Nagyon-nagyon sajnáljuk őket, esetenként segítünk is, de kellemes borzongással kimegyünk a katasztrófa sújtotta emberek könnyeit mutató képernyő elől, és megkavarjuk a rántást vagy kinyitjuk a sört, mert nemsokára jön a bűvöletes kedvenc sorozatunk vagy a sportműsor.
Azt is tudom, hogy most választások vannak, és a kampányban senkinek sem érdeke, hogy világosabban lássunk, aszerint intézzük a dolgainkat, ahogyan egy normális, honpolgáraiért, vállalkozóiért aggódó kormány intézkedései irányt mutatnának.
De titkolózás ide vagy oda, vasárnap este jött a bomba hír:nem csak a nagyok, hanem a kis- és középvállalkozók egy részének is el kellett bocsátania már 50 ezer embert, ezt jelentette be a Kis- és Középvállalkozók Országos Tanácsa. Megrendelések, munka hiányában. S azt jósolják, hogy ez a szám nemsokára eléri a 150 ezret. A sokak által lenézett és agyonbőrölt kis- és középvállalkozások foglalkoztatták a munkaerő 75%-át ebben az országban. Nem hiszem, hogy volna még bőre ennek a gazdasági kategóriának, amit le lehetne nyúzni, vagy elvenni egy-egy három- vagy hatezres büntetéssel (sokszor egyetlen nem szándékos tévedésért), ami egy vagy két alkalmazott egyévi bérének járulékos adóit jelenti.
Olvastam egy okos ember tollából, aki a vietnami háborúban és a mostani amerikai válság gazdasági dzsungelében is harcolt és harcol, hogy nem a harc a veszélyes, hanem a felkészületlenség. Vagy másként (ezt is ő mondja): nem a vállalkozói életforma, a felkészületlenség az, ami veszélyes.
Vállalkozói felkészületlenségünk is ijesztő, de ijesztő az a munkavállalói morál, hozzáállás, amitől a használt papír üres, másik felét felhasználó vállalkozó közröhej tárgya lesz, pedig lehet, hogy egy nagy cégnél a papírfogyasztást felére csökkentve meg lehet tartani egy embert. Vagy az, hogy az alkalmazott oda is taxival küld egy csomagot a cégtől – a minimálbér két százalékáért –, ahová könnyedén el lehetne vinni gyalog is, csak éppen egy kicsit használnia kellene a fejét, a kezét és a lábát. De a felkészületlenség jele lenne az is, ha egy vállalkozó ilyen időkben sem spórolósan gondolkozna, vagy hogy ezeket a „kicsi, de sok kicsi sokra megy” lehetőségeket nem venné észre. Albert Einstein úgy határozta meg az őrültséget, mint „újra meg újra ugyanazt csinálni, eltérő eredményt várva”. Igen, más körülmények között másként lehetett, és most pontosan azért kell másként, hogy a háta mögött legjobban szórakozó, de általa legjobbnak tartott alkalmazottját megőrizze. Igen. Felkészületlenek vagyunk. Nincs vállalkozói, alkalmazotti, megtakarítási kultúránk. Nem tanultuk meg, hogyan kell meglátni a szemet szúró pazarlást, vagy az igencsak megtanulható tárgyalási technika segítségével, erőszak nélkül egy gazembernek megszorítani ott, ahol a legjobban fáj, hogy kicsavarhassuk belőle a rég esedékes fizetnivalót.
Nem tanultunk meg bízni a törvényben és törvényességben, mert azok nem tartják be a törvényeket, akik abból élnek, hogy betartassák. És nem merünk harcolni egy korrupt köztisztviselővel, mert nem tudunk vagy nem jól tudunk dolgokat.
És azt sem tudjuk, hogyan kell balekség nélkül jóhiszeműnek lenni, de csak addig, amíg a tisztesség és a leellenőrzött közös vagyon engedi. És nem áldozatul esni egy erkölcstelen, féktelenül pazarló társnak, egy fedezetlen csekket kiállító vevőnek, egy rossz, státus és tudás nélküli feketéző könyvelőnek, aki lelkiismeret-furdalás nélkül kezére játszott annak, aki becstelen, mert így több hasznot húzhatott. Minden szakmának ára van, a vállalkozóinak is, a könyvelőinek is. Ezekről írok, mert ezeket ismerem belülről. S mi, itt kies tájainkon sokszorosát fizetjük meg az árnak, a tudás árának, egyik vagy másik szakma megtapasztalásáért, pedig könnyebb és fájdalommentesebb volna, ha tapasztalatot azután szereznénk, miután egy kis elméletet megtanultunk. Emberi, családi, céges tragédiák, bukások adják fel napról napra a leckét, és még mindig várni kell arra, hogy felébredjünk.
Ha a tanulástól függ a vállalkozásunk fennmaradása, a saját sorsunk és családunk sorsa, hogy elveszítjük-e vagy sem a garanciába adott lakásunkat, hogy a fedezetlen csekk miatt börtönbe zárnak-e vagy sem, akkor egyértelmű, hogy mi a tennivaló.
Most pedig az marad életben, aki tud, aki nem fél attól, hogy a fejében létező tudást elárverezheti a bank, mert ami a fejében van, azzal újra és újra lehet kezdeni, akit az ösztönei és tudása – együtt – óvatos, de ugyanakkor tudatos túlélésre sarkall. Nem azt mondom, hogy ne tegyünk semmit, mert akkor nem is hibázunk, hanem vegyük figyelembe, amit fent idéztem: nem a harc, a vállalkozói életforma veszélyes, hanem a felkészületlenség. Tapasztalatból mondom, s a sok száz, évek alatt mindenféle ügyekben hozzám fordulókéból, hogy, az a nyerő vállalkozó, aki mindig tudta, hogy áll vállalkozása, a cash flowja, nem csak a fekete, de a fehér nyilvántartása is, ismerte vállalkozása technikai, adminisztratív feltételeit. Nem a könyvelőtől várta, hogy például a vállalt kereskedői szakmájához szükséges alapbizonylatokat kitöltse. Ha ezt a szakmát választotta, akkor megtanulta, még mi kell ehhez a szakmához, elvégzett egy tanfolyamot a témában, és miután tisztességesen és idejében megfizette, ellenőrizte, tudta, merte számon kérni a rosszul könyvelő könyvelőjét, mert ehhez valóban vállalkozói ismeretek kellenek. Vége kellene legyen annak, hogy utálom a papírokat, aki vállalkozásra adta a fejét, annak nem szabad meglepődnie, hogy mennyi a hónap végén fizetendő ÁFA, a nyereségadó vagy mikroadó. Vagy attól, hogy ha nem volt bevételem, hogy lehetek veszteséges... Ez a kisvállalkozónak is csak négy alapművelet, vagy nem is négy, csak kettő, összeadás és kivonás. Sokat vártunk a könyvelőtől, s nem tudtuk, hogyan kell jól kérdezni, mert nem voltak vállalkozói ismereteink. Ezután tanulva a nehézségekből, arra fogjuk használni a könyvelőt, amire egy jó könyvelő való: a könyvelésre és tanácsadásra, amiből egy fél óra, ha jól megszámolom annyiba sem kerül, mint két üveg vörösbor, vagy egy vendéglői számla. De olcsó húsnak híg a leve. A könyvelő, ha nem kérem számon, nem kérek tőle tanácsot mielőtt valamit elkövetnék, csak az elmúlt és sokszor megváltoztathatatlan események rögzítője, történelmet könyvel, mint a krónikás. De ha megkérdeztem és elhiszem a könyvelőnek, hogy nem szabad valutás hitelt felvennem, mert nincsenek valutás bevételeim, vagy hogy ilyen hitelnél nemcsak a kamat, hanem a hitel maga is változhat, jobb a lízing, ha meghallgatom, hogy csekket kibocsátani csak büntetőjogi felelősségem teljes tudatában lehet, akkor már érdemes azt mondani a minket telefonon keresőnek, „ne zavarj, a könyvelőmnél vagyok, együtt dolgozunk”. Akkor már elkezdődött valami. S lehet ez egyike azoknak a jó, tisztulási folyamatoknak, melyeket a krízis hozhat. A másik az, hogy a teljesítmény követelmény lesz, s becsülete lesz a racionális takarékosságnak s a munkahelyeknek úgyszintén. A többi „jóról” a következőkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése