A nagy karácsonyi készülődésben már majdnem-majdnem elfeledkeztem a válságról, persze csak azokon a hétvégi napokon, amikor otthon és nem a munkahelyen kellett dolgozni. Remélem, még nagyon sok kedves olvasóm így van ezzel. Mert ez a jobbik eset.
Ez időtájt az szokott lenni, hogy amíg az asszony a karácsonyi takarítással, díszítéssel, a függönyökkel, az ajándékvásárlással, vanília és fahéj illatú bejglivel tusakodik, addig a férfiember egy válságos kocsma kisebb készletét szerzi be jóféle itókából. Tevékenysége koronájaként pedig, a tévézés mellett, fejszével, fűrésszel és egyéb fehér fegyverekkel legyőzi a gonosz vastag fenyőtörzset, végrehajtva a világ legbékésebb fegyvertényét: előkészíti díszítésre az angyalnak a karácsonyfát.
És mert, ha ilyen jóféle, békés dolgokkal vagy elfoglalva, ha nem nézed a televíziót, ha nem hallgatsz rádiót, nem olvasol újságot, és az interneten sem a rémhírek után, hanem a süteményes receptek után kutatsz, akkor ideig-óráig elfelejtheted, hogy mi zajlik kint a zord világban. S azt sem fogod tudni, hogy mit hoz vagy mit nem hoz a kormány Jézuskája.
Pedig ígért a régi kormány mielőtt leköszönt (neki is választás következett), és olyan sokat ígért mindegyik párt a kampány alatt, hogy, ha valaki benevezi, szerintem ugyanolyan Guiness-rekord lett volna az ígéretek sokaságából, mint most a bukaresti, ajándékot vivő Mikulások nagy számából. De a tévében jól lehetett látni, hogy ezeknek egy része is válsági Mikulás, mert már nekik sem mind jutott valódi, szép, gazdag, göndör műszakáll, csak egy sovány, lapos, fehér szakáll-utánzat. Innen is következik, látva-látszik, hogy az ígéreteket nem nagyon tudják betartani. Mit betartani (?!), lassan az összes ígéretet vissza kell vonni, olyan üresnek néz ki a kormány bukszája. Legalábbis azt mondta az új miniszterelnök, hogy addig nem mondhat, nem nyilatkozhat semmit az ígéretekről, amíg meg nem nézi a kincsesládát. De nagyon messze az alján lehet, ha egyáltalán van valami banicska benne, mert erőst nézi már egy pár napja, és még mindig nem látszik semmi.
No, de majd meglátjuk. Bár nemcsak azok, de azok különösen, akik már a most pontosan tizenkilenc évvel ezelőtti forradalmat is felnőtt fejjel „ünnepelték”, sok mindent láttak és megértek. Aki sokat él, mindent megél, és mindennek a fordítottját is. Bár most ismét mindennek a fordítottját éljük, nem tehetünk úgy, hogy folyamatosan a válságtól való félelmünk vezérli életünket. Én harmadszor is azt tartom, hogy van pozitív vonása a válságnak, mindannyian tudjuk, hogy minden rosszban van jó is.
Tudjuk például, hogy gazdaságilag kevésbé előnyös, hogy kevesebbet vásárolnak az emberek, mert ha nincs akkora kereslet, akkor kevesebbet termelnek, a kevesebb termeléshez, kevesebb eladáshoz kevesebb munkás, eladó, titkárnő, könyvelő, alkalmazott kell, kevesebb lesz a pénz, kevesebbet vásárolnak az emberek és így körbe-körbe. De az már jó (mára már a statisztikusok is kimutatták), hogy nem csak azért vásárolnak kevesebbet az emberek, mert nincs pénzük, hanem azért is, mert megfontoltabban teszik azt.
Tudjuk, hogy annak, akinek családjában megszűnt egy kereső munkahelye, ez nagyon nem jó, de ami volt, az sem volt természetes: csak több, több és mind több kellett. Semmi sem volt elég, semmi sem volt jó, vettünk mindent agyba-főbe, hitelbe, ha nem volt pénzünk. Vettünk például a gyermeknek egy új számítógépet, mert a régi nem volt elég performáns, s akkor kiderült, hogy egérből is, billentyűzetből is újat kell venni, mert a régi nem talál. Vettünk egy új egeret, és kiderült, hogy lapos a csatlakozója, az új gépünk már nem jó ennek az egérnek, új gépet kell venni. S a verseny nem akart véget érni, a barátunknak, kollégánknak, üzlettársunknak, szomszédunknak, az ellenségünknek, a konkurenciánknak több volt, jobb volt. Mi sem maradhattunk le, és nőtt a még megszerzendő pénz, hitel utáni hajsza, a nagyobb, szebb autó, kacsalábon forgó, futballpálya méretű ház utáni olthatatlan vágy, aminek emeletén most már elzárta a fűtéscsapot a válság, mert elég belefulladni a törlesztőrészletbe, a gázfogyasztásba is nem érdemes. Ha a jövőnk, a hiteleink miatti óvatosságunk már kisebb bevásárlókörútra indít, mint tavaly, és ez már szemmel látható, na nem a bukaresti megaboltokban, de szűkebb hazánk lankáin, akarom mondani boltjaiban, az már jó. S az is jó, hogy ha kevesebbet megyünk, törtetünk haszontalanságok után, több idő marad a családra, az együttlétre, a szeretetre, a tűnődésre, ami egyébként is az adventi időszak sajátja. S ha nekünk most kevesebb jutna is, még mindig mérhetetlenül több van, mint azoknak a millióknak, akik a szó szoros értelmében nélkülöznek, éheznek és fáznak. Ha ebben az évben úgy döntöttünk, nem akarjuk túllicitálni a másik nagymamát, vagy a gyerekünk barátjának a szüleit, így marad időnk, és azokra gondolhatunk, akiknek egyáltalán nem jut. Elővesszük a garázsban csak gyűjtögető mániából, tíz éve őrizgetett, letett ruháinkat és cipőinket, s legalább abból csomagot készítünk a fázóknak. S mindeközben eltűnődünk azon, hogy tényleg kell ez nekünk, így kell ez nekünk? S az olyan szövegeken, mint az alábbi, ami szintén ezzel a válsággal kapcsolatban született:
„A világnak újra fel kell ismernie bizonyos alapvető igazságokat a pénzzel kapcsolatban. Ilyen az, hogy a munka előbbre való, mint a tőke, az emberi kapcsolatok fontosabbak, mint a pénzügyi tranzakciók, és az erkölcsiség nagyobb érték, mint a hatékonyság.” (Celestino Migliore)
Ha mi magunkat el nem veszítjük, ha a még rosszabbodó körülmények között is sikerül emberségünket megőriznünk, akkor megmaradhat a remény a reménységben, hogy a rossz idő után mindig jó következik, eső, Csíkban a köd után jön a napsütés. Így szokott lenni. S a legfontosabb, hogy higgyünk benne.
Kellemes, reménnyel teli karácsonyt és boldog új évet kívánok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése