Mi az, hogy etikátlan?

Megjelent: Csíki Hírlap, 2009. 02. 03, kedd

Mit gondolnak, most például etikus vagy etikátlan a kormány, hogy a kínlódó cégekért, emberekért, milliókért nem tesz semmit, vagy legalábbis nem olyan gyorsan, mint kellene? Vagy inkább én vagyok az etikátlan, mert merem bírálni félelem nélkül a kormányt (hál’istennek, mert legalább a sajtóból elmúltak a Ceausescu-idők), a magas kormányt? 

 

Egy-egy kicsit megérintem, mert féltem magunkat, mindannyiunkat, s a hónap óta küszködő kisvállalkozókat, azok alkalmazottait az elkövetkezőktől és a mindig zavaros időkben halászóktól. Naivul hiszem (pedig ez a hit sokszor nem válik hasznomra – de miért kellene mindig mindenből hasznot húzni az embernek?), legalább tudatosul bennünk, hogy másként kell gondolkodnunk, hogy másként, öntudatosabban kell cselekednünk, nincs okunk félelemre, és hogy bizonyos dolgokkal nem lehet a végtelenségig élni és visszaélni, mindennek van ára és határa. Például annak, hogy elvegyenek vagy elvegyünk mi több pénzt, mint amennyi jár, vagy ne adják/ne adjuk vissza a többletet, amit becstelenül elvettek vagy elvettünk.

Én azt mondom, hogy most a kormány etikátlan. Ha más miatt nem is, de a gyorsaság, a segítség hiánya miatt mindenképp.

A nyomor, a kilátástalanság, a harag miatt még vesztek oda kormányok, hulltak porba fejek. Nem olyan nagy dolog, jön helyette más, pedig még annak idején Ceauºescu is azt hitte magáról, hogy örök életű és hatalmú lesz. De nem is kell ennyire visszamenni a történelemben...

És én még közel sem bírálom olyan keményen a kormányt, mint ahogy televíziókban, újságokban szereplő riporterek, műsorvezetők vagy újságírók hada teszi. De miért is ne bírálhatnám: az én pénzemből él. Ha nem is mindig pontosan, például rosszabbacska adófizető vagyok, késéssel fizetem be az adót, de befizetem, amint tudom, rögtön. Az én és még sok hasonló sorstársam, apró, adó lejeiből él, én választottam még akkor is, ha nem szavaztam rá egyáltalán (ez is egy fajta állásfoglalás, választás, ha hagyom, hogy más döntsön helyettem, azért juthatott oda, ahol van).

Meg a körülötte ülő bólogatók is (hogy ne mondjam másként!) az én vagy a sorstársaim pénzéből kapják a pénzt, luxus járgányokra, épületekre, berendezésekre költik a pénzünket, dőzsölnek, külföldi delegációkba mennek. Számunkra haszontalan dolgokra költik a pénzt, ha már ki tudja milyen algoritmus szerint, odakerültek haszonlesőnek. És még csak ne is bíráljam, miután tőlem-tőlünk kapja a pénzt?! Álljon meg a fáklyás menet! Ha közszereplő lett, bírja csak a gyűrődést! És esetleg nézzen szembe önmagával!

És akkor most vannak-e etikátlan dolgok a politikai, gazdasági, pénzügyi életben? Vannak és a fordítottja is van, van, aki minden körülmények között gerinces marad, vagy legalább igyekszik.

Aki pedig nem, annak jó tudni: egyszer mindenkit szólítanak, mondja a könyvek könyve. Ma rajtam, holnap rajtad, lehet, hogy te ma engem eltiporsz, de nem biztos, hogy ez téged megmenekít, megdicsőít. Hát ennyit az erkölcsről. Melyikről is? Kinek az erkölcséről és milyen szemszögből? Van-e erkölcsös hatalom, védő, óvó és aggódó? Van-e erkölcsös válság, vagy most már erkölcsi válság is van?

(Na de) már a január is eltelt, sok minden, emberi és embertelen is történt az elmúlt hónapban, de a várva várt csoda, legalább egy kisebbecske, nem akar jönni. Mert bár a kormány hozott határozatokat, de még mindig nincs olyan konkrétum, amitől egy időre, legalább a reményteljes várakozás idejére hirtelen kisimulhatna a kis- és nem kis vállalkozó gondterhelt homloka.

Boc miniszterelnök szerint a 2009-es év költségvetésének, illetve még mindig „csak” költségvetési tervezetének három sarkalatos pontja lesz, három nagy célkitűzése. Éspedig: az állami beruházások folytatása, az európai uniós pénzek lehívása és a hátrányos helyzetűek szociális hálója, támogatása.

Az állami nagy beruházások folytatása, 10 milliárd euró értékben, a miniszterelnök szerint új munkahelyek megteremtésére és a régiek megőrzésére lesz jó. Arra, hogy a szociális nehézségek egy részét megoldja, és a válsághelyzetből való kilábalás alapját képezze. És ebből talán lesz a nagyok asztaláról lehulló morzsa a kicsiknek is.

Ahhoz, hogy erre pénz legyen, a kormány elhatározta, hogy csökkenti az állami alkalmazottak személyi kiadásait, az alapfizetésén felüli juttatásokat, prémiumokat és egyéb kedvezményeket. Például az uniós pénzeket lecsalogató – lehívó, leosztó, elosztó, ellenőrző hivatalnokok ezután már csak akkor kaphatják meg az eddig kapott, fizetésükön felüli 75%-os plusz javadalmazást, ha valóban teljesítményt nyújtanak és hozzájárulnak, hogy tényleg jöjjön az a fránya pénz.

Ezeket és hasonlókat mond a kormány. Hisszük is, nem is, hogy itt olyan források bujtatói ezek a „szpórok”, amelyek megoldhatják a kormány nagy­ívű terveit. Mondja, de nem történik semmi, pedig nem is kellene felfedezni semmiben a fehér színt, mert azt már másutt felfedezték. Mert, amíg mi úgy teszünk, legalábbis az intézkedések szintjén, mintha még mindig nem igazán hinnénk, hogy minket is érintett a válság, amíg a fizetések emeléséről vagy nem emeléséről vitatkoznak, addig csendesen sorvad, alig piheg már a gazdaság egyik, más országokban igenis húzó, gerinc ágazatnak tartott, kis- és középvállalkozások hada.

A kiskereskedők, termelők, szolgáltatók ezrei mennek tönkre, igaza van a szakminiszternek. Az emberek ezreit, tíz­ezreit nem tudják fizetni, keserves kínok között sem megtartani, de ez nem látszik annyira, mert nem a Daciáról vagy más nagy üzemekről van szó. S az az elektronikus sajtóban nem bombahír értékű, hogy például már az ezerszázötvenedik Agónia Kft.-nek is el kellett bocsátania két-három embert, s ez csak a kezdet, ami ugyan több ezer, de mivel nem egyszerre történik, ki veszi észre, ki fogja fel? Igaza van, csak abban nem, hogy ez a dolog nem ezután történik, ez most van folyamatban! De miért nem tesznek már valamit?! Máshol már hónapokkal ezelőtt észrevették, még Amerikában is, hogy már nem jó vagy most éppen nem jó a szabad vagy inkább liberális vadkapitalizmus, mindegy minek nevezzük, és az állam közbelépett, csak nálunk nem akarnak már valamit elkövetni.

De magad uram, ha szolgád nincs! És addig is, amíg valamit mégis elkövetnek, és valamit tesz a kormány a mi érdekünkben is, mit lehet tenni? Most olyan időket élünk, hogy például az alkalmazottnak és munkaadónak egy oldalon kell állnia, segíteniük kell egymást, ha még egyáltalán lehet, hogy – ha itt-ott csonkítva is –, de legalább megmaradjon a munkahely. Furcsa lehet, amit mondok, mert ezek eddig szinte ellentétes, egymásnak feszülő érdekeknek látszottak. Eddig az volt egyes ágazatokban (fordítva is volt, persze elég példa), hogy kizsigerelni minden áron a munkaadót. Minél nagyobb és nagyobb teljesítmény nélküli pénzt kicsikarni belőle, ha lehetett, ha nem, hát továbblépni, pár hónap múlva nagyobb és nagyobb fizetésért, a bankba, az állami szektorba, a multihoz. Lehetett, mert nagy volt a szakmunkaerő-hiány a túl galoppozó fejlődési lufi miatt.

Megszűnt ez a helyzet, és most mindkét fél részéről azok tudnak egymással, felemelt fejjel szembenézni, akiknek hosszabb távon fontosabb volt az etika, a tisztesség pár lejnél. Akik nem játszottak macska-egér harcot a munkaadójukkal, akik nem zsarolták azzal, hogy én jó vagyok, de elmegyek, ha nem adod meg ezt meg ezt. Én nem túlórázok neked, még akkor sem, ha ég a ház, vagy ég a határidő, én nem gazdagítalak stb. Ha tetszik, jó, hanem elmegyek, ezer lehetőségem van itthon, s ha itthon nem, akkor külföldön. Ha nem ez történt, ha mindkét fél a realitáson belül maradt, ha egymást megbecsülték, ne adj Isten, a szó nemes értelmében még „emberek” is voltak egymással, azokért érdemes a végsőkig harcolni.

Túlélni, átkínlódni, megtartani, megmaradni, fenntartani valahogy az elkövetkező helyzetet, de legalább átvánszorogni ezeket a farkasordítónak kinéző időket, erkölcsi nyomor nélkül, úgy, hogy ha lehet, ne kitekerjük egymás nyakát, hanem segítsünk egymáson.

Ha egymáson nem segítünk, és annak örülünk, hogy a másik tönkremegy, és még belerúgunk egyet, lehet, hogy egy forduló múlva belénk rúgnak majd, még nagyobbat. És onnan már mi sem állunk fel, mert senki sem marad, aki mellénk álljon, felemeljen, semmilyen hatalom, se politikai, se gazdasági, se emberi. Lehet, hogy a sokat kisértett szerencsénk is elhagy, és megtapasztalhatjuk, hogy a nagy lóról nagyot lehet esni.

De ha ilyen időkben is tudjuk becsülni a másikat, tudunk alázattal, szolgáló szívvel figyelni rá, embernek tartani a különböző emberkategóriákat, akik lehet, hogy nem szívünk csücskei, csak nehéz időben a nehéz munkájukat végzik, lehet, hogy megmaradhat a reményünk az emberséges bánásmódra, a megmaradásra, ki tudja, talán a teljes túlélésre is.