Ha azt mondja Jeffrey Franks, a FMI romániai küldöttségének vezetője, a maga udvariasan csendes, politikusan megfogalmazott és mégis határozott módján, hogy nagy a baj, akkor rettenetesen nagy a baj. Románul mondta, és nem angolul, hogy jobban megértsük, megtanult románul, amióta idejár, hogy ne lehessen elferdíteni, amit mond. Hogy most már eleget kell tenni ezeknek a szigorú vállalásoknak, tovább nem lehet tolni, halasztani. Kommentálni lehet, dohogni, mérgelődni haragudni is lehet, szidni a politikusokat, a kormányt, Boccal az élen, Băsescut, a krízist, az egész világot.
Egy biztos: nem lehet olyan naivnak lenni, hogy azt higgyük, ezt a bajt, ami most van, a májusi eső hozta ki a földből. Ezt akárhogy nézzük, húsz év tehetségtelen kormányzásainak az eredménye. Még annak a sokat dicsért Tăriceanu-féle liberális kormányzásnak is megisszuk a levét, aki pénzügyi-gazdasági háttér nélkül megemelte a nyugdíjakat és fizetéseket, és elefánt nagyságúra növelte a költségvetésből élő klientúrát. Nem csináltak semmit sem különbül, mint az elődeik, vagy az utódaik, csak szörföztek a gazdasági lufi hátán. Ígértek és adtak, a végén még a krízist is letagadták hónapokig, csődbe hajszolva nagyon sok céget azzal a hamis reménnyel, hogy nálunk akkora a fejlődés, hogy nem fog érződni a válság. Semmi sem volt drága, mert mindig következett egy választás. Soha nem volt igazi politikai mersz és akarat, hogy meglépjék a fájdalmasabb reformokat, mert mindig soron volt még egy újabb választás, és nem lehetett hagyni, hogy kiessen a sajt, mint a hollónak a csőréből a tanmese szerint.
Most meg, azok akik vastagon hozzájárultak ahhoz, hogy ebben a helyzetben legyünk, kiabálnak a legjobban, hogy nem vesznek részt a „népirtásban”. Nem is kell, mert már megtették. Most meg isszuk a levét. És nem kapunk további pénzt kölcsön a FMI-től, ha nem fogadunk szót. Vagy kevesebb pénzt adunk az állami fizetésre és a nyugdíjra, vagy adókat emelünk. Lehetett választani. Egyik sem jó, persze, hogy nem jó, egyenesen fájdalmas, de az áfa- és adóemelés pontosan azokat ölné meg, akik még egy kevés adót csak „termelnek” az államnak. Az adóemelés további cégeket tenne tönkre, újabb munkanélküliek lennének. A cégek terheinek emelése eltüntetné a halvány reményét is annak, hogy kilábalhatunk a válságból. A legtöbb munkanélkülit az elmúlt hónapokban is a magánszektor tehetetlensége termelte. Ugyanakkor az egységes adónak, a társasági adónak, az áfának az emelése emelné az árakat. Végső soron ha nőnek az adók, nőnek az árak is, csökkenne az amúgy is megcsappant kereslet, kevesebb termelésre, szolgáltatásra lenne szükség, csökkenne a kereskedelem, egyszóval a fogyasztás, ami pedig a beruházásokkal együtt motorja a fejlődésnek. Csuka fogta róka, róka fogta csuka, már nem is bűvös kör, hanem bűvös örvény.
A fizetéscsökkentés sem jó, a nyugdíjcsökkentés még annyira sem. Minden megszorító intézkedés fájdalmas, de minél később vezetik be, annál nagyobb és fájdalmasabb lesz. És ha ezeket nem csinálják gyorsan és komolyan végig, nem ablakokat és hatóságokat verünk, mint a görögök, hanem egymással fogunk verekedni, egy darab kenyérért. Most „megúsztuk” az adóemelést, mondják. De ha nem lesz elég a költségek csökkentése, akkor csak sor kerül valamiféle adóemelésre is. Szolidaritási alapról és sávos adózásról beszélnek máris, hogy akinek nagy a fizetése, az több adót fizessen és még egy fix összeget is, szolidaritásból. De a legjobb lenne, ha az adócsalást le tudnák szorítani, több adót tudnának beszedni. Erről beszélt a FMI-delegáció másik tagja, és arról, hogy szükség van az adózás módjának reformjára is. Azt hittük, ez legalább eléggé meg van reformálva. Hát nem! És aztán nem lehet például kedvezményes nyugdíjba menni, és még ki tudja, mi mindent a nagy célok mellett. Ismét változik és szigorodik minden. Vagy még nagyobb lesz a káosz. Jó lenne, ha az agyunk, a szervezetünk, az életünk ehhez a sok változáshoz könnyebben tudna alkalmazkodni, tudnánk azzal biztatni magunkat, hogy borúra mindig derű jön.
Most meg, azok akik vastagon hozzájárultak ahhoz, hogy ebben a helyzetben legyünk, kiabálnak a legjobban, hogy nem vesznek részt a „népirtásban”. Nem is kell, mert már megtették. Most meg isszuk a levét. És nem kapunk további pénzt kölcsön a FMI-től, ha nem fogadunk szót. Vagy kevesebb pénzt adunk az állami fizetésre és a nyugdíjra, vagy adókat emelünk. Lehetett választani. Egyik sem jó, persze, hogy nem jó, egyenesen fájdalmas, de az áfa- és adóemelés pontosan azokat ölné meg, akik még egy kevés adót csak „termelnek” az államnak. Az adóemelés további cégeket tenne tönkre, újabb munkanélküliek lennének. A cégek terheinek emelése eltüntetné a halvány reményét is annak, hogy kilábalhatunk a válságból. A legtöbb munkanélkülit az elmúlt hónapokban is a magánszektor tehetetlensége termelte. Ugyanakkor az egységes adónak, a társasági adónak, az áfának az emelése emelné az árakat. Végső soron ha nőnek az adók, nőnek az árak is, csökkenne az amúgy is megcsappant kereslet, kevesebb termelésre, szolgáltatásra lenne szükség, csökkenne a kereskedelem, egyszóval a fogyasztás, ami pedig a beruházásokkal együtt motorja a fejlődésnek. Csuka fogta róka, róka fogta csuka, már nem is bűvös kör, hanem bűvös örvény.
A fizetéscsökkentés sem jó, a nyugdíjcsökkentés még annyira sem. Minden megszorító intézkedés fájdalmas, de minél később vezetik be, annál nagyobb és fájdalmasabb lesz. És ha ezeket nem csinálják gyorsan és komolyan végig, nem ablakokat és hatóságokat verünk, mint a görögök, hanem egymással fogunk verekedni, egy darab kenyérért. Most „megúsztuk” az adóemelést, mondják. De ha nem lesz elég a költségek csökkentése, akkor csak sor kerül valamiféle adóemelésre is. Szolidaritási alapról és sávos adózásról beszélnek máris, hogy akinek nagy a fizetése, az több adót fizessen és még egy fix összeget is, szolidaritásból. De a legjobb lenne, ha az adócsalást le tudnák szorítani, több adót tudnának beszedni. Erről beszélt a FMI-delegáció másik tagja, és arról, hogy szükség van az adózás módjának reformjára is. Azt hittük, ez legalább eléggé meg van reformálva. Hát nem! És aztán nem lehet például kedvezményes nyugdíjba menni, és még ki tudja, mi mindent a nagy célok mellett. Ismét változik és szigorodik minden. Vagy még nagyobb lesz a káosz. Jó lenne, ha az agyunk, a szervezetünk, az életünk ehhez a sok változáshoz könnyebben tudna alkalmazkodni, tudnánk azzal biztatni magunkat, hogy borúra mindig derű jön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése