Megjelent: Csíki Hírlap, 2010. 06. 01, kedd
Pénz-ügy ennek a rovatnak a címe, nagyon találóan, mert most minden, hangsúlyosabban, mint eddig, erről az „ügyről” szól, a pénzről s leginkább annak hiányáról.
Nem kell pesszimistának, sem optimistának lenni, az előző nem visz sehová, az utóbbi nem lehetséges. Ha sírunk, nem lesz jobb a helyzetünk, de ha nem sírunk, sem változik. Egyetlen lehetőség van: realistának kell lenni. Nem én találtam ki, a számtalan tudós pénzügyi elemző egyikétől hallottam. A napokban még a csapból is a kormány intézkedéseinek az elemzése és szidása folyik. Vajon mit jelenthet realistának lenni a mai román realitások mellett, megspékelve a világgazdasági válsággal?
Pénz-ügy ennek a rovatnak a címe, nagyon találóan, mert most minden, hangsúlyosabban, mint eddig, erről az „ügyről” szól, a pénzről s leginkább annak hiányáról.
Nem kell pesszimistának, sem optimistának lenni, az előző nem visz sehová, az utóbbi nem lehetséges. Ha sírunk, nem lesz jobb a helyzetünk, de ha nem sírunk, sem változik. Egyetlen lehetőség van: realistának kell lenni. Nem én találtam ki, a számtalan tudós pénzügyi elemző egyikétől hallottam. A napokban még a csapból is a kormány intézkedéseinek az elemzése és szidása folyik. Vajon mit jelenthet realistának lenni a mai román realitások mellett, megspékelve a világgazdasági válsággal?
Alkalmazkodni, várni, megadóan beletörődő lenni, kevesebb gyógyszert, élelmet venni, ülni sötétben, egy héten egyszer fürödve irreálisan spórolásra kényszerülni, lázadni, sztrájkolni, sztrájkot törni, érettségiztetni, nem érettségiztetni? Lehet levágni a nyugdíjakat, nyulat bokrostól, egyformán, mindegy, hogy valaki 380, 3800 vagy 13 800 lejt kap, levágni a közalkalmazottak fizetését 25%-kal, ott is egyformán, mindegy, hogy valaki 680 lejt kap, 6800-at vagy 16 800-at? Vagy ahogy két éve egyéb sem történik a magánszektorban, ahol nem a 25%-kal kevesebb fizetést adni a tét, de 100%-ban kell ismét-ismét elküldeni az alkalmazottakból, nem elég, hogy az április végi 738 000 munkanélküliből több mint 600 000 a magánszektorból volt leépítve (Forbes, 31-es szám, 51. old.) – ennyire romlott a kis- és középvállalkozások helyzete. De a nagyobbaké is.
Van-e realitás ezekben az abszurd helyzetekben? Végül is kinek kellene megfizetni a tehetetlen kormányzások és döntések sorozatát? A kisnyugdíjasnak, a fiatal végzősnek, akinek meg sem melegedett a széke-helye a bankban vagy a biztosítótársaságnál, hitelközvetítőnél, lízingcégnél, az építkezési és más vállalkozónál, s máris mennie kellett? Kinek kell nagyobb áldozatot hozni, vállalni? Mindenkinek van receptje, a kormánynak, a szakszervezeteknek, a szakértőknek, a gazdagnak, aki sohasem fizetett adót, a szegénynek, aki sorba állt, hogy az adóval ne késsen, vagy hogy igénybe vehesse azt a pár lej kedvezményt? Vagy az ellenzéknek, akinek jobban megy a kormányzás az ellenzéki lövészárokból, mint a kormányrúdnál? Most, hogy a partvonalon állnak, hirtelen náluk termett a bölcsek köve, tudnák, mit és hogyan kellene tenni. De vajon miért csak most világosodtak meg? Melyik korszakban lettek milliárdosok állami vagy adózás nélküli vagyonokból azok is, akik most szolidaritást kérnek, és azok is, akik kiabálnak a megszorítások ellen (nem a sztrájkolókra gondolok!), de egyáltalán nem vállalnak senkivel és semmivel szolidaritást. Nem a kisnyugdíjastól és a kisfizetésűtől kell elvenni, hanem meg kell adózni az ellopott és meg nem adózott vagyonokat, meg kell adóztatni a bankokat, mondják sokan. De mivel bizonytalan, hogy abból valamikor pénz legyen, ezért maradt az eredeti elképzelés: az a pénz biztos, amit ki sem kell adjanak, a kisnyugdíjasok pénze és a közalkalmazottaknak ki nem fizetett pénz.
Amikor írom és dohogom ezeket a sorokat, akkor kezdődik a beígért általános sztrájk, bizonytalan időre, bizonytalan kimenetellel. Sztrájkolnak, de mégis megtartják az érettségit, villámlik a tanügyiek szakszervezetise a sztrájktörő vagy „megfélemlített” tanárok és a tanügyminiszter ellen. Tiltakoznak a közalkalmazottak, a nyugdíjasok, a tanárok, orvosok, ápolók, forrong mindenki – mégsem tűnik teljesen sikeresnek ez sztrájk. Meglátjuk, mi lesz. Nagy a gyűlölet ez ellen a kormány ellen, és mindenképpen meg akarják buktatni. Én meg azon tűnődöm, jól van, meg fog bukni, mert kiderül, hogy alkotmányellenesek és életképtelenek a „pénzverési” akciói, de ki jön helyette, s mitől lesz jobb, mint ez… Gondolják végig a politikai palettát, ajánlatot, a sok üres dumát, szájhűtést és demagógiát, s azt a kérdést, hogy ha olyan jól tudták, mit kell tenni, miért nem tették meg.
Ha annyira fáj az ellenzékben lévőknek, a liberálisoknak, a szocdemeknek az ország sorsa, a mi sorsunk, miért nem fognak össze, hogy megmentsenek, ahogy tették a németek, ahol két ellentétes irányultságú párt szinte a kutya-macska barátság szintjéről emelkedett szövetségessé saját népük érdekében? Hogy nem Németországban vagyunk? Igen, az messziről látszik, de akkor miért várjuk, hogy okosabb kormányunk legyen? Vagy mindegy, csak más, és ne ez legyen? Hogy ezek gazemberebbek, többet loptak, mint mások, a többiek addig mit csináltak, amíg kormányoztak, glóriával a fejük körül angyalkodtak?
Jó lenne struccként a fejünket a homokba dugni, és azt gondolni, ha a fejünk nem látszik, meg vagyunk mentve. Vagy nem is struccként, hanem Csipkerózsikaként végigaludni ezt a két vagy ki tudja, hány válságot. Legalább meglenne a remény, hogy nem a csóré valósággal maradunk, hanem a végén csak eljön a megmentő királyfi.
Van-e realitás ezekben az abszurd helyzetekben? Végül is kinek kellene megfizetni a tehetetlen kormányzások és döntések sorozatát? A kisnyugdíjasnak, a fiatal végzősnek, akinek meg sem melegedett a széke-helye a bankban vagy a biztosítótársaságnál, hitelközvetítőnél, lízingcégnél, az építkezési és más vállalkozónál, s máris mennie kellett? Kinek kell nagyobb áldozatot hozni, vállalni? Mindenkinek van receptje, a kormánynak, a szakszervezeteknek, a szakértőknek, a gazdagnak, aki sohasem fizetett adót, a szegénynek, aki sorba állt, hogy az adóval ne késsen, vagy hogy igénybe vehesse azt a pár lej kedvezményt? Vagy az ellenzéknek, akinek jobban megy a kormányzás az ellenzéki lövészárokból, mint a kormányrúdnál? Most, hogy a partvonalon állnak, hirtelen náluk termett a bölcsek köve, tudnák, mit és hogyan kellene tenni. De vajon miért csak most világosodtak meg? Melyik korszakban lettek milliárdosok állami vagy adózás nélküli vagyonokból azok is, akik most szolidaritást kérnek, és azok is, akik kiabálnak a megszorítások ellen (nem a sztrájkolókra gondolok!), de egyáltalán nem vállalnak senkivel és semmivel szolidaritást. Nem a kisnyugdíjastól és a kisfizetésűtől kell elvenni, hanem meg kell adózni az ellopott és meg nem adózott vagyonokat, meg kell adóztatni a bankokat, mondják sokan. De mivel bizonytalan, hogy abból valamikor pénz legyen, ezért maradt az eredeti elképzelés: az a pénz biztos, amit ki sem kell adjanak, a kisnyugdíjasok pénze és a közalkalmazottaknak ki nem fizetett pénz.
Amikor írom és dohogom ezeket a sorokat, akkor kezdődik a beígért általános sztrájk, bizonytalan időre, bizonytalan kimenetellel. Sztrájkolnak, de mégis megtartják az érettségit, villámlik a tanügyiek szakszervezetise a sztrájktörő vagy „megfélemlített” tanárok és a tanügyminiszter ellen. Tiltakoznak a közalkalmazottak, a nyugdíjasok, a tanárok, orvosok, ápolók, forrong mindenki – mégsem tűnik teljesen sikeresnek ez sztrájk. Meglátjuk, mi lesz. Nagy a gyűlölet ez ellen a kormány ellen, és mindenképpen meg akarják buktatni. Én meg azon tűnődöm, jól van, meg fog bukni, mert kiderül, hogy alkotmányellenesek és életképtelenek a „pénzverési” akciói, de ki jön helyette, s mitől lesz jobb, mint ez… Gondolják végig a politikai palettát, ajánlatot, a sok üres dumát, szájhűtést és demagógiát, s azt a kérdést, hogy ha olyan jól tudták, mit kell tenni, miért nem tették meg.
Ha annyira fáj az ellenzékben lévőknek, a liberálisoknak, a szocdemeknek az ország sorsa, a mi sorsunk, miért nem fognak össze, hogy megmentsenek, ahogy tették a németek, ahol két ellentétes irányultságú párt szinte a kutya-macska barátság szintjéről emelkedett szövetségessé saját népük érdekében? Hogy nem Németországban vagyunk? Igen, az messziről látszik, de akkor miért várjuk, hogy okosabb kormányunk legyen? Vagy mindegy, csak más, és ne ez legyen? Hogy ezek gazemberebbek, többet loptak, mint mások, a többiek addig mit csináltak, amíg kormányoztak, glóriával a fejük körül angyalkodtak?
Jó lenne struccként a fejünket a homokba dugni, és azt gondolni, ha a fejünk nem látszik, meg vagyunk mentve. Vagy nem is struccként, hanem Csipkerózsikaként végigaludni ezt a két vagy ki tudja, hány válságot. Legalább meglenne a remény, hogy nem a csóré valósággal maradunk, hanem a végén csak eljön a megmentő királyfi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése