Egy rossz kormánynál mi lehet rosszabb?

Megjelent: Csíki Hírlap, 2010. 06. 15, kedd

Az, hogy nincs remény egy jobbra! Mármint a kínálat ismeretében! „Mondd, te kit választanál”, ha arra kerülne sor, a mai bizalmatlansági indítvány megszavazása után? Kiben, hol keressük a bizalmat, főként most, hogy bevallotta hatalom (Blaga) és ellenzék egyaránt (Geona, Mitrea), hogy „hazudtunk reggel, éjjel meg este”.Már ami az ország pénzügyi-gazdasági helyzetét illeti. 

 

Az a biztos , hogy semmi sem biztos, ismételgetjük, mint egy imamalom, egy ideje, pontosabban amióta 2008 végétől- 2009 elejétől az általános válság szele végigsepert rajtunk. Az a válság, amiről csak most derült ki, a fentiek szerint, hogy idejében tudott róla mindenki, kormány és ellenzék egyaránt . Tudva tudták, és nem tettek semmit, azonkívül, hogy hazudtak és altatták az éberségünket.

Tudtak róla és mégis hagyták, hogy főjünk a saját levünkben, hogy romoljon el minden, még ami maradt egy kevéske, ami elromolhat, a lényeg, hogy megszerezhessék a hatalmat. És el is romlott minden, ami csak elromolhatott, kezdve azzal, hogy az alig szárba szökő magánvállalkozásokat megnyirbálta kegyetlenül a válság, csőstől mentek tönkre, emberek tíz- és száz­ezreit, munkaadókat és munkavállalókat egyaránt küldve el a bizonytalanságba. Alternatíva, segítség, támogatás nélkül. S vajon miért csak a magánszektorban? Mert a „maszeknél” egykettőre kiderül, hogy ha nincs miből fizetni, akkor nincs. Itt nem lehet állami pénzből gazdálkodni, nincs mit megdézsmálni, itt nincs behajtani való adó és világbanki kölcsön sem, amit még az unokáink is nyögni fognak. Csak az államnál kellett majdnem két évet várni, hogy kiderüljön, ott sincs. De addig a nemlétező pénzt, a hitelt, a medve bőrét pazarolták, esztelen adakozással – újra és újra, a hatalom megszerzéséért és megtartásáért. És nem csak most, húsz éven keresztül. Most már mi is tudjuk, hogy ez a politikai-hatalmi éhség, egy eredendő, nagyobb válságot okozott, mint sok országban a valódi, globális válság.

Most pedig megfizetjük mindennek az árát. Minden napra szorítanak a csavaron, amivel pénzt próbálnak kipréselni belőlünk. Az igaz, hogy eddig nem nőttek az adók százalékai, de folyamatosan növekszik az adóalap, kezdve az üzemanyag le nem írhatóságától a szerzői jogdíjak megsarcolásáig és a többi, amit még most el sem képzelünk. Nem tudom, hányszor írtam le ennek a lapnak a hasábjain, most is le kell írni: ismét változik az adótörvény. Annyira változik minden, hogy a legrugalmasabbak sem tudnak már alkalmazkodni. Csökkennek a jövedelmek, csökken a vásárlóerő, ha nincs mivel árut venni, nem is kell áru, ha nem kell áru, nincs termelés, ha nincs termelés, nincs szolgáltatás, munka, ha nincs munka, nemhogy csökken jövedelem, de jövedelem sincs…, nem is folytatom. Még a háztartási szemetünk mennyisége is csökkent 10–15 százalékkal a tavaly óta!

Ha meg kell fizetnünk az árát ennek az egésznek, ha ismét áldozati nemzedékeket gyárt belőlünk a sors, akkor el kell gondolkodnunk rajta, miért? Megérdemeljük? Mert hallgattunk, az élni és élni hagyni elvet követtük, és sütögette mindenki a maga kisebb-nagyobb pecsenyéjét? Lehet, hogy nem volt jó stratégia? De a legrosszabb stratégia az volt és most is az, egy felelős fiatal ismerősöm szerint, hogy nem tartottuk be a törvényt, nem tanultuk meg betartani és betartatni pedig van törvényünk elég, közötte jó is, de semmilyen törvényt, semmilyen szinten nem tiszteltünk. Hogy rossz példát mutattak nekünk az elöljáróink? Mi lenne, ha mindig csak a rossz példát követnénk, hova vezetne az a magatartás? Mi leginkább csak a számunkra haszonnal járó példákban voltunk példakövetőek. És a nagylelkűség megtestesítőinek éreztük magunkat, mikor azt válaszoltuk, óh, nem kell nekünk nyugta. Sem akkor, ha autót mosattunk, hajat vágattunk, sem akkor ha déli gyümölcsöt vettünk, vagy hazai epret, paradicsomot, a felékszerezett, mezőgazdasági termelőnek álcázott hegyentúli viszonteladótól, satöbbi, satöbbi. És így loptuk meg lassan mostanra, a be nem vallott jövedelmekkel, adókkal, el nem kért nyugtákkal, a nagyokkal együtt, akik természetesen nagyobb nyugtákkal nem számoltak el, a hatalom jótékonyan lecsukott szeme láttára a szüleink és a saját nyugdíjunkat is, tanáraink, a tisztviselőink, a fiatal orvosaink 100 százalékos fizetését, az értelmiségünk, középosztályunk, munkásaink és a többiek bimbózó, kezdődő jólé­tét. Tisztelet minden oldalról a kivételnek, de aki nem érintett, akinek nem inge, sohasem veszi magára, azzal együtt, hogy tudja, miről beszélek! De vajon, van-e kivétel? Vajon? De miért is adóztunk volna rendesen, hogy legyen amit jobban pazarolni ennek a pazarló, féktelen magamutogató, gerinctelen államnak? Tudtuk, hogy úgy sem kerülne becsületes, jó gazdához, amit befizetünk. De mostanra már, ha akarnánk sem tudnánk „megjavulni”, odajutottunk mindannyian, hogy összekacsintás nélkül tönkremegyünk, a fenn­akadt maradék is, ha most már nyugtát adunk, ha nem merülünk, tűnünk el a fekete gazdaság feneketlen tavában. Energiánk csak arra maradt, hogy menekülési utakat találjunk, alkalmazkodjunk, fennmaradjunk, megmaradjunk, túléljünk?!

Igen, a gazdaságnak, az országnak, mindennapi életünknek lehet rosszabb egy rossz kormánynál, mégpedig egy ismét elhúzódó, a 2009-eshez hasonló kormányválság, amikor az „itt a kormány hol a kormány”-t játszadozták, az előrehozott választások, a még nagyobb káosz és csömör, a tehetetlenség érzése, hogy folyamatosan döntenek a sorsunkról, rólunk, de nélkülünk. De nem csak ez, mert lehet rosszabb az egyre növekvő bizonytalanság, a félelem érzése, a bennünk lassan öröklakást építő, folyamatos aggódás, ami összeszorítja a szívünket, hogy mi lesz velünk, a szüleinkkel, mi lesz a gyerekeinkkel, a sok szép és reménykedő, most útjára induló fiatallal.

Igen elgondolkodtató, olvasom és hallom a jó és értünk aggódó próféták intelmeit, hogy olyanok a közelünkben és a világban a tendenciák, folyamatok, hogy hiába szeretnénk makacsul, nincs remény arra, hogy visszajöjjön az ami volt, az a kis talmi csillogás, fejlődés, pazarlás és fogyasztás. És, hogy ehhez a helyzethez most már nem alkalmazkodni kell, muszáj megváltozni, el kell felejteni, mert már semmi sem igaz, semmi sem érvényes, ami volt. Régen, ha terveztük az életünket, voltak fogódzók, ahhoz, hogy tervezhessünk. Láthattunk előre. Tudtuk, hogy ez és ez szeretnék lenni, ennyit és ennyit szeretnék keresni, ezt és ezt szeretném megvalósítani, elérni az életben. A legtöbb esetben vagy jobb esetben el is lehetett érni, meg lehetett valósítani. Most az sem lehet tudni, mi lesz a mai napon, nem hogy holnap. Eddig azt gondoltam, jó az, ha arra buzdítom magunkat, mindannyiunkat, hogy mindent el kell követni a túlélésért. De nem lehet állandóan túlélni, élni kell! Most azt mondom, az a jó, hogy élünk most, a mában, megtéve, amit ma és most, legjobb emberségünkkel meg lehet tenni.