Megjelent: Csíki Hírlap, 2010. 11. 23, kedd
Emlékeznek, mekkora volt az (irreális) optimizmus még 3-4-5 stb.évvel ezelőtt? Hitelt hitelre vett fel mindenki, a jólét megállíthatatlannak látszott. Történt akkor, azokban a bolond időkben, az egyik céges ügyfelem felvett egy olyan munkást, aki addig, 33 évesen sohasem volt alkalmazott, nem volt munkakönyve. Alig telt el három hónap, fizetési igazolást hozott, hogy ki kellene tölteni, mert hitelt szeretne felvenni az egyik legnagyobb bankunktól. Felkaptam a fejem, hitelt felvenni, minimálbérre, három hónap munkaidő után, évekre? Nem hittem a fülemnek, dolgozott bennem még a bankos múltam, az óvatosság, a beidegződés, hogy a bank akkor ad esernyőt, mikor süt a nap, és akkor veszi el, amikor esik az eső. S most akkor mi történt?
Emlékeznek, mekkora volt az (irreális) optimizmus még 3-4-5 stb.évvel ezelőtt? Hitelt hitelre vett fel mindenki, a jólét megállíthatatlannak látszott. Történt akkor, azokban a bolond időkben, az egyik céges ügyfelem felvett egy olyan munkást, aki addig, 33 évesen sohasem volt alkalmazott, nem volt munkakönyve. Alig telt el három hónap, fizetési igazolást hozott, hogy ki kellene tölteni, mert hitelt szeretne felvenni az egyik legnagyobb bankunktól. Felkaptam a fejem, hitelt felvenni, minimálbérre, három hónap munkaidő után, évekre? Nem hittem a fülemnek, dolgozott bennem még a bankos múltam, az óvatosság, a beidegződés, hogy a bank akkor ad esernyőt, mikor süt a nap, és akkor veszi el, amikor esik az eső. S most akkor mi történt?
Ijesztő volt látni, mekkora kockázat az, hogy ennek az embernek hitelt adnak, a fizetésének húszszorosát. Hatalmasnak tűnt az összeg, hát amikor meghallottam, hogy egy része kicsengetésre megy, másik része pedig új tévére. Nem a bankot sajnáltam, hanem ezeket az embereket, akiket könnyen és felelőtlenül bátorítottak olyan műveletre, ami „normális körülmények” között meg nem történhetett volna. Megkérdeztem, hogy vissza tudja-e adni majd ezt a hitelt, s hogy kell-e más garancia a banknak, mint a fizetési igazolás. Azt mondta, nem, és vissza tudja adni, mindig volt fekete munkája, de ha nem tudná, úgy sincs, amit elvegyenek tőle, nincs semmije, ami a nevén lenne. De más is így tesz, úgyhogy egy cseppet sem idegeskedik. Ha lesz, miből, megadja, ha nem, hát nem. Az emberek akkor megtanultak csalni, igazolásokat beszerezni, becsapni a bankot és önmagukat, és mind nagyobb és nagyobb hiteleket felvenni. Éveken át erről szólt az emberek pénzügyi nevelése. Mit gondolnak, ki fizette ki az ilyen emberek le nem törlesztett hiteleit? S vajon lett volna-e oktatói-figyelmeztetői szerepe itt a népért csak szavazáskor aggódóknak? De hát hogyne lett volna bolond világ az, amelyben egy magas rangú és funkciójú rendőr azt tanulta meg, hogy az uzsorakamatra adott pénz az a világ legtermészetesebb dolga! Na, de akkor a bankok csak adták és adták a pénzt, pedig tudták, hogy az igazolásoknak és az üzleti terveknek, mérlegeknek nagy része hamis, a garanciák (biztosítékok) túl vannak értékelve. De kellett az extraprofit, nem tudtak betelni a mérhetetlen haszonnal, amit ez a pénzre és lehetőségekre kiéhezett, részben pénzügyi képzetlensége miatt kihasználható klientúra hozott a konyhára. Hová lett a régi székely óvatosságunk, mely szerint szégyen volt kölcsönkérni? Majdnem mindenki belement ebbe, az óvatosság és kockázatvállalási fék nélküli, össznépi játékba.
Magyarországon az új kormány szerint a bankoknak, amelyek adták a pénzt számolatlanul, és a multiknak, akik a jobb élet csillogó tárgyait kínálták hitelbe, most részt kell vállalni a kapzsiságuk következményeiből. Nagyobb adóval, természetesen. Nálunk is, a „dolce vitás” évek következtében a lakosság aktív részének legalább fele és a vállalkozások nagy része betegségig el van adósodva. Nincs munka, kisebb vagy egyáltalán nincs bevétel, hónapokat késnek a hitel- vagy lizingrészletekkel, és ahogy a tartozások nőnek, úgy nő a keserűség.
És mi most ismét átesünk a ló túloldalára, jobban, mint akkor, „amikor az ereszd el a hajam” volt, a törlesztetlen vagy törleszthetetlen adósságok miatt már a másik ló másik oldalára estünk. Mármint a kesergéssel, a kilátástalanság érzésével. Pedig ha ennyire elfoglalja az agyunkat a reménytelenség, a félelem a jövőtől, nincs lehetőség tisztán látni a dolgokat. Megoldást találni, ötleteket gyűjteni és lerázni magunkról a fásultságot. Hogy észrevegyük például, hogy a hitelbe vett házunkra nem mehet rá a családfő egészsége, a család békessége, a gyerekek vidámsága, mert nem látnak mást, csak a gondterhelt, tehetetlenségtől megbénult apát és a szomorú és ideges anyukájukat.
Egy ház mégsem az életünk, a gyerekünk, a szívünk, a májunk! Mit ér, ha valahogy megmentjük a végrehajtó elől, de addigra az egészségünk ráment, a család belerokkant. A régen irigyelt nyugati világ felének 90 százaléka bérházban lakik. Itt el sem tudjuk képzelni, hogy ne a saját házunkban lakjunk, pedig ha külföldre megy valaki dolgozni, éveken keresztül bérben lakik, az ottani gondolkodása reális lesz egyből, és természetesnek találja, hogy van egy bérbe vett kis lakása. Itt nekünk az életünk célja egy ház. Vajon ez lenne a legfőbb cél? Egy ház, amit a miénknek tartunk, de amin keresztül tulajdonképpen a bankok és hitelek rabjai lettünk, és nem vesszük észre, hogy ha így folytatjuk még éveken, hiteleken és kamatokon keresztül, rabszolgái és profitgyárosai leszünk távoli és haszonleső tulajdonosoknak. Jó, ha van saját házunk, ez igaz, de milyen áron? Vajon nem lenne elég egy kisebb, vagy egy bérlakás, esetleg a szülők segítsége? Ha legalább kérni tudnánk! Mármint segítséget. De legtöbbször beszélni sem akarunk senkinek a súlyos gondjainkról, azt gondoljuk, mint Írország jó ideig, mi is meg tudjuk oldani saját erőből a gondjainkat. Az írországiak feladták a büszkeséget, segítséget kértek. Persze, nem mindenkinek ad segítséget az Unió, de hát mindent a maga szintjén. Sokszor az is elég, és ötleteket adhat, ha valakinek el tudjuk mesélni, hogy mekkora slamasztikában vagyunk. Rossz látni, ahogy életerős fiatal családfők sápadtra és betegre aggódott ábrázattal, bebetonozva a hitellel agyonterhelt „saját(!) ingatlanba” nem találják a kiutat, a reményt. Vajon nem több veszett Mohácsnál, nem vagyunk mi túlságosan pesszimisták? Mert ez a borúlátás biztosan meggátol bennünket a kiutak észrevételében vagy az apró örömök megélésében. És mi lenne, ha az akkori bátorságunkkal és vakmerőségünkkel (vagy felelőtlenségünkkel?) egyenlő mértékű erőt most arra gyűjtenénk, hogy megoldást találjunk?
A gazdasági elemzők közül sokan mondják, hogy jó irányba megyünk, jó irányba tart a gazdaság. Olyan felhőtlenül felelőtlen, amilyen volt, sohasem lesz. De valami mégiscsak dereng. Mégsem olyan kegyetlenül rossz a helyzet, ha a nagy boltokban mindig friss a zöldség s a gyümölcs, nem tátonganak üresen a pénztárak, a nap bármely órájában van egy kisebb vagy nagyobb sor. Újabb és újabb multik „tisztelik meg” jelenlétükkel környékünket, hogy illatosabbak legyünk vagy jobb cipőket vehessünk. Vajon, ha nem látnák a jövőt (értsd: profitot), a fejlődés lehetőségét, idejönnének, befektetnének? Legalább az optimizmusukból, a bátorságukból tanuljunk, és emeljük fel a fejünket.
Magyarországon az új kormány szerint a bankoknak, amelyek adták a pénzt számolatlanul, és a multiknak, akik a jobb élet csillogó tárgyait kínálták hitelbe, most részt kell vállalni a kapzsiságuk következményeiből. Nagyobb adóval, természetesen. Nálunk is, a „dolce vitás” évek következtében a lakosság aktív részének legalább fele és a vállalkozások nagy része betegségig el van adósodva. Nincs munka, kisebb vagy egyáltalán nincs bevétel, hónapokat késnek a hitel- vagy lizingrészletekkel, és ahogy a tartozások nőnek, úgy nő a keserűség.
És mi most ismét átesünk a ló túloldalára, jobban, mint akkor, „amikor az ereszd el a hajam” volt, a törlesztetlen vagy törleszthetetlen adósságok miatt már a másik ló másik oldalára estünk. Mármint a kesergéssel, a kilátástalanság érzésével. Pedig ha ennyire elfoglalja az agyunkat a reménytelenség, a félelem a jövőtől, nincs lehetőség tisztán látni a dolgokat. Megoldást találni, ötleteket gyűjteni és lerázni magunkról a fásultságot. Hogy észrevegyük például, hogy a hitelbe vett házunkra nem mehet rá a családfő egészsége, a család békessége, a gyerekek vidámsága, mert nem látnak mást, csak a gondterhelt, tehetetlenségtől megbénult apát és a szomorú és ideges anyukájukat.
Egy ház mégsem az életünk, a gyerekünk, a szívünk, a májunk! Mit ér, ha valahogy megmentjük a végrehajtó elől, de addigra az egészségünk ráment, a család belerokkant. A régen irigyelt nyugati világ felének 90 százaléka bérházban lakik. Itt el sem tudjuk képzelni, hogy ne a saját házunkban lakjunk, pedig ha külföldre megy valaki dolgozni, éveken keresztül bérben lakik, az ottani gondolkodása reális lesz egyből, és természetesnek találja, hogy van egy bérbe vett kis lakása. Itt nekünk az életünk célja egy ház. Vajon ez lenne a legfőbb cél? Egy ház, amit a miénknek tartunk, de amin keresztül tulajdonképpen a bankok és hitelek rabjai lettünk, és nem vesszük észre, hogy ha így folytatjuk még éveken, hiteleken és kamatokon keresztül, rabszolgái és profitgyárosai leszünk távoli és haszonleső tulajdonosoknak. Jó, ha van saját házunk, ez igaz, de milyen áron? Vajon nem lenne elég egy kisebb, vagy egy bérlakás, esetleg a szülők segítsége? Ha legalább kérni tudnánk! Mármint segítséget. De legtöbbször beszélni sem akarunk senkinek a súlyos gondjainkról, azt gondoljuk, mint Írország jó ideig, mi is meg tudjuk oldani saját erőből a gondjainkat. Az írországiak feladták a büszkeséget, segítséget kértek. Persze, nem mindenkinek ad segítséget az Unió, de hát mindent a maga szintjén. Sokszor az is elég, és ötleteket adhat, ha valakinek el tudjuk mesélni, hogy mekkora slamasztikában vagyunk. Rossz látni, ahogy életerős fiatal családfők sápadtra és betegre aggódott ábrázattal, bebetonozva a hitellel agyonterhelt „saját(!) ingatlanba” nem találják a kiutat, a reményt. Vajon nem több veszett Mohácsnál, nem vagyunk mi túlságosan pesszimisták? Mert ez a borúlátás biztosan meggátol bennünket a kiutak észrevételében vagy az apró örömök megélésében. És mi lenne, ha az akkori bátorságunkkal és vakmerőségünkkel (vagy felelőtlenségünkkel?) egyenlő mértékű erőt most arra gyűjtenénk, hogy megoldást találjunk?
A gazdasági elemzők közül sokan mondják, hogy jó irányba megyünk, jó irányba tart a gazdaság. Olyan felhőtlenül felelőtlen, amilyen volt, sohasem lesz. De valami mégiscsak dereng. Mégsem olyan kegyetlenül rossz a helyzet, ha a nagy boltokban mindig friss a zöldség s a gyümölcs, nem tátonganak üresen a pénztárak, a nap bármely órájában van egy kisebb vagy nagyobb sor. Újabb és újabb multik „tisztelik meg” jelenlétükkel környékünket, hogy illatosabbak legyünk vagy jobb cipőket vehessünk. Vajon, ha nem látnák a jövőt (értsd: profitot), a fejlődés lehetőségét, idejönnének, befektetnének? Legalább az optimizmusukból, a bátorságukból tanuljunk, és emeljük fel a fejünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése