Kivánságok és reménységek ideje van

Megjelent: Csíki Hírlap, 2010. 12. 21, kedd 

Mindenkinek nehéz volt a most múló év, de annak a kis- és középvállalkozói rétegnek, amely rendes gazdasági körülmények között, egy rendes országban a fejlődés motorja, a gazdaság munkára fogott igásállata, a legtöbb adót tejelő fejőstehene, a munkaerő nagy részét foglakoztató munkaadó, -satöbbi, satöbbi-, nagyon nehéz évet kell zárnia.

A sokat remélt, várt jobbulás nem jött semmilyen irányból. A világgazdaság szerény jeleit mutatta a javulásnak. Örülni kezdtünk az amerikai híreknek, hogy ott nőni kezdett a gazdaság, gondolva, hogy ha ott indult el a rossz, ami olyan mérhetetlenül befolyásolta az életünket, a jónak is onnan kell elindulnia. De az ottani kis pozitívumnak még egy cseppnyi hatása sem legyintette meg a mi, igen dülöngélő gazdaságunkat. Aztán az európai gazdasági eseményeket figyeltük éberen, hátha valami derengeni kezd, de az onnan jövő hírek egyáltalán nem tettek jót sem közérzetünknek, sem a vérnyomásunknak. Kedvetlenül hallgattuk és meg is ijesztettek a görög, az ír, spanyol és portugál s kitudja milyen hírek.


De legjobban a saját bajunk fájt. Minden egyes gazdaságpolitikai bejelentésnél, törvénymódosításnál, azt lestük jönnek-e már jobb jelek, de az állam csak nem akart barátkozni a vállalkozókkal. Minden egyes intézkedés mintha csak mind jobban és jobban nyomta volna be a fejünket a kilátástalanságba.


Románia 2010-ben sem vált vállalkozóbarát országgá. A vállalkozók többségének ebben az évben is összébb kellett húznia a nadrágszíját. Csökkentek az árbevételek, elmaradtak a fejlesztések, csökkenteni kellett ebben az évben is a költségeket, ezen belül a személyzeti kiadásokat, ami újabb elbocsátásokhoz vezetett, duzzasztva ebben az évben is a munkanélküliek számát. S hogy milyen súlyosan érintett ez ügyben a magánszektor következő arány érzékelteti : november végén a munkanélküliek száma összesen 633 ezer fő, ehhez a költségvetési szektor körülbelül 70 ezerrel járult hozzá, a többi a megkínzott magánszféra . S aztán égig nőttek a körbetartozások vagy egyszerűen a tartozások. Tartozások: államnak, bankoknak, lizingcégeknek, munkavállalóknak, egymásnak. Nincs a cégeknek (mélységes tisztelet a kivételnek!) tartaléka, likviditása, magyarán szólva pénze, fizetőképes, szavatartó ügyfele és adott szava sem nagyon van, alig tud lenni. Mert ami a tegnap igaz volt, nem biztos, hogy ma is az.


És mégis. Igaz, hogy ennél barátságtalanabb vállalkozói környezetet alig találunk az elmúlt húsz évben, mondom, tanúja lévén az elmúlt évek hősies vállalkozói küzdésének, kívülről és belülről egyaránt. Késélen táncoló, embert próbáló idők ideje volt. A “szabad-rabság korszaka” - szerintem a legmegfelelőbb kifejezés erre a folyamatra, amelyben megszületett tőke és tudás nélkül, a semmiből, illetve leginkább, most így utólag nézve, bátorságból és vakmerőségből, a romániai magyar vállalkozói réteg. Most kapaszkodik, rostálódik és erősödik, “túl él”, pedig hatalmas a szorítás, a bizonytalanság.Muszáj hinni, hogy jövőre, de már az év végéig is jobb lesz. Azt mondják a gazdasági elemzők, hogy mindenképpen jobbnak kell lennie, mert biztató ez a féllábas fejlődés, az árukivitel növekedése, és hogy jövőre a másik lábnak is nőnie kell (beruházás és fogyasztás), minden rossz, bizonytalan, kapkodó kormánydöntés és a sok bizalmatlansági hercehurca ellenére.


Igaz, hogy különösen nehéz volt ez az év , de még nem jött el egészen az év vége. Még nincs itt a mérleg ideje, amikor számot kell adni az eltelt időben megvalósított dolgainkról, amikor meg kell mérettetnünk, hogy kiderüljön könnyűnek találtattunk-e. Még nincs itt az év vége. Most még a kívánságok és reménységek ideje van. Év végéig még sok minden történhet. És történik is. Egy nagy csoda mindenképpen. Nem is kell olyan mélyen elgondolkodnunk rajta, tudjuk, hogy karácsony táján a tömény szeretet, a csodák ideje van. Reménykedjünk.