Olvasom, hogy a Román Nemzeti Bank egyik szakembere szerint a bankoknak és a hitelfelvevők egy részének romlani kezdett a memóriája, és elkezdtek ismét növekedni a lakosság euróban felvett hitelei, ugyanakkor romlott a kis- és középvállalkozások törlesztési hajlandósága, bedőlt hiteleinek aránya. Ha 2008-ban a rossz hitelek, a nem törlesztett hitelek aránya egy statisztikai felmérés szerint 1,18 százalék körüli volt, ez a szám ma már hatszor több, 7,41 százalék. Ijesztőek ezek a számok, és ha így van, akkor száz törlesztőből ma már hétnél is több nem tud megbirkózni a hiteleivel.
Ennek ellenére még most, három évvel a nagy válság kezdete után – azt követően, hogy azt mondják a világ legnagyobb gazdasági elemzői, hitelminősitői, hogy nem kifelé, hanem befelé megyünk egy újabb válságba –, senkinek nem akarjuk elhinni: a világ végérvényesen megváltozott, fejére állt. Várjuk, hogy minden úgy legyen, mint három évvel ezelőtt: válogatni lehessen a bővülő piaci, üzleti lehetőségekben, a munkahelyekben, úgy, mint akkor, amikor egy-egy, puskázással alig átbillenő közgazdászpalánta semmivel sem adta alább munkahelyileg, mint egy bank, lizingcég vagy egy multinacionális cég, a lehető legnagyobb fizetéssel, hogy mindent és még annál többet meg lehessen vásárolni: lakást, autót, új bútort, egzotikus utazásokat satöbbi. Hitelt lehetett annyit felvenni, amennyit csak akartunk, mert nem bírtunk és nem is kellett ellenállni a sok jó és annál jobb ajánlatoknak. Persze, hogy nem jelentett gondot, ha nem volt rá teljesen fedezetünk, ha nem volt rá elég jövedelmünk, megtanítottak, suttogó progagandával azok, akiknek teljesíteni kellett a „targetet” a nagy fizetésekért, hogyan kell megfelelő igazolást vinni, fizetést emelni időlegesen, a kis cégeknél, hogyan kell veszteséges mérlegből nyereségest készíteni egy éjszaka alatt. Lelkiismeretlen pénzeladó hitelügynököket gyártottak a bankok a fiatal, tapasztalatlan alkalmazottakból, kétszer akkora fizetéssel legtöbbször, mint azok a tapasztaltabb, de idősebb kollégáik, akik látták, érzékelték, mire megy ki a játék, akiket szüleik még úgy neveltek, hogy „szégyen kölcsönből élni, ha akarsz valamit, fiam, dolgozz és spórolj rá, vedd meg azután, miután összegyűjtötted a rávalót”. Egy istenfélőbb, erkölcsösebb világban mi járna vajon azoknak, akik a haszonért sok millió felnőtt és gyerek, családok életét tették tönkre beláthatatlan időre, felelőtlen haszonlesésükben?
Ez a könnyen hitelhez jutó periódus most valamennyire elmúlt, az emberek egy része óvatosabb lett,a bizonytalanság olyan mértékűre nőtt, hogy kevesen mernek újabb hitelekkel újabb kockázatot vállalni. És ma már alig lehet a fenti praktikákkal hitelképessé tenni bárkit, bár mindig vannak és lesznek, akiknek semmi sem drága, ha pénzt lehet ezzel kipréselni másoknak a nyomorúságából, nem törődve a hosszútávú következményekkel. Szerecsenmosdatást sokan vállalnak most is, ha hitelképtelen egy cég, tele van adóssággal, csak sokkal okosabb eszközökkel, megtanítják neki, hogy lehet becsapni mindenkit, bankot, államot, hogy lehet megszabadulni az adósságoktól, befuccsoltatni egy céget, előre kimenekítve annak minden vagyonát, sírjon másoknak az édesanyja, azoknak, akiknek tartozik ez a cég, s akinek a felszámolásakor, hiába lakik a tulajdonos kacsalábon forgó kastélyban, a cégben egy gatyamazdagja sem maradt, aminek az értékesítéséből a tartozásait ki lehetne részben vagy egészben egyenlíteni.
Vajon van-e, lesz-e még lehetőség valamikor a „becsületes üzletelésre”, életvitelre, hogy ne legyen nemzeti sport mások átverése, becsapása, ne kelljen azon reszketni, hogy olyantól vásárolok, aki rég fel van függesztve, és nem szabad számlát kibocsásson, amit aztán nemlétezőnek, nem leírhatónak minősít az állam, vagy olyannak adok el, aki nemsokára becsődöl, egy rendkívül okos tanácsadó biztatására, és én sohasem szedem be a áruim, szolgáltatásaim ellenértékét.
Miközben örülünk a jó hírnek, hogy az állam kegyes eltörülni száz százalékban a büntető kamatokat, amennyiben ebben az évben megadjuk az adósságainkat neki, és ötven százalékban, ha mindezt megtesszük a jövő év közepéig, nem gondolunk arra, milyen hatalmas nagy lehet a baj a vállalkozások háza táján, milyen sokkal tartozhatnak az államnak, ha ilyen kedvező határozatokat hoz: eltörli az adósságok egy részét. Milyen rosszul állhat az ország maga, és az ország munkavállalóinak hetven százalékát elnyelő kis- és középvállalkozások garmada, ha ilyen engedményre puhította az állam kőszívét. Gondolom, olyan nagy a fennmaradt rész is, hogy bőségesen jó lenne, ha legalább azt beszedhetné. De azt hiszem, a jókodás későn jön, és igen kevés, az eltelt évek annyira nem kedveztek sem hitelekkel, sem egyéb vállalkozásélénkítő eszközökkel ennek a rétegnek, hogy úgy néz ki, semmilyen kedvezmény nem tudja már ezt a kivérzett, jogkövető, adófizetgető kisebbséget arra sarkallni, hogy törleszteni tudja a hiteleit, és megadja a császárnak, ami a császáré.Tudják az aranytojó tyúkos mesét. Vajon a végén mindannyian nevetünk-e, vagy csak azok, akik kinevették azt a kisvállakozót, aki nyugdíjhozzájárulást fizet a bevételéből. Minek fizeted, kérdezték, elment az eszed? Mindent, amit lehet, feketén kell csinálni, mert nem kapsz egy fityinget sem abból a nyugdíjból. Az igaz, felelte a mi vállalkozónk, nem is azért fizetek. De ha mindenki így gondolkodik, mint ti, és én legalább nem fizetek, akkor édesanyám miből kapja meg most a nyugdíját?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése