Haragszunk a multikra, az idegenekre, a kínaiak dömpingtermékeire, áruira. Elveszik a munkánkat, megélhetésünket, a kis- és nagykereskedőink, fa-, fém- és minden más iparunk, út- és házépítőink, és más vállalkozóink pozícióját rengetik meg alapjaiban.
És hogy haza is beszéljek: a könyvelők pozícióját szintén, ha megszűnnek, felszámolódnak a kis- és közepes cégek, a könyvelni való is kevesebb lesz. Ez mind igaz és mégsem.
De az már igaz, hogy lokálpatriotizmus ide vagy oda, nehezen tudunk ellenállni az általuk felkínált árubőségnek, a szebben és frissebben tálalt zöldségnek, húsnak, az olcsóbb, és esetenként jobb minőségű termékeknek. Egyre kevesebb kedvvel és sajnálkozva keressük fel kedvenc kis boltunkat, és szemlesütve somfordálunk ki egy kevés áruval onnan, ahol személyesen és ezer éve ismerjük a tulajt, az eladót. Ahol megkérdezték, hogy van a gyerek vagy az unoka.
Világjelenség, a globalizáció eredménye, harcolni is lehet ellene, de nem érdemes.
Igaz, itthon azt jósolták, hogy most a kisebb cégek nagyon nagy százaléka tönkre fog menni. Az EU-ba való belépés utáni években a csatlakozó országokban is hasonló volt a jóslat, de az előrejelzések pesszimistábbak voltak, mint a valóság.
Mit lehet hát tenni, tűrjük tehetetlenül ezt a helyzetet? Van-e lehetőség ilyen körülmények között életben maradni? Alkalmazkodni kellene, tanulni tőlük, de vajon lehet-e?
Lehet. Kell. Muszáj. Van hely a nap alatt a kis- és középvállalkozóknak is. Az EU-ban ezek a cégek az összfoglalkoztatottak hatvan-hetven százalékát adják.
Akik életben maradtak, biztosan nem azok közül kerültek ki, akik nem tudnak sem saját maguknak, sem banknak, sem hazai vagy uniós pályázat kiíróinak egy valós helyzetet felmutatni. Mert amint az előző cikkemben is írtam, a bevételek nincsenek leszámlázva, a nem létező bevételhez a költségek el vannak számolva, vagy fel vannak duzzasztva, az alkalmazottak bérének egy része feketén van fizetve, nincs, ahogy rendes kimutatható eredmény legyen. De mielőtt felhördülnének, mondván, hogy ezt mások is/máshol is így csinálják, azt mondom, így igaz, mégis a fentiekből az a legrosszabb, hogy önmagunknak sem tudunk elszámolni.
Hogy közhelyekkel éljek, tudom, a kor nem érdem, csak állapot, és a megszerzett tapasztalat is csak szerencsés és kevésbé szerencsés lehetőségek sorozata. Mégis elmondom, így, több tucat céget könyvelve, elemezve, a hitelező, bankos múltamat is figyelembe véve, több száz vállalkozást kívülről-belülről látva (de saját bukdácsolásaimat is), azok a cégek mennek/mentek jól, vagy azok tudtak nehéz helyzetekből is visszajönni, amelyeknek tulajdonosaiban tudatosult, hogy a maguk csupasz és kegyetlen valóságában kell látni a helyzetet, mármint cégünk helyzetét, onnan lehet építkezni. Még akkor is, ha csak kényszervállalkozók vagyunk. Meg kell tanulnunk „cégvezetni” kudarcok árán is, vagy azzal együtt.
Ha tudjuk, hogy mit érünk a piacon, mennyiért állítjuk elő/adjuk el a termékeinket, szolgáltatásainkat, lehet, az is kiderül, vajon érdemes (volt-e) nekünk irdatlan mennyiségű munkát, a család összegyűjtött pénzét belefektetni, egyéni hiteleket fölvenni és a cégbe forgatni. Érdemes olyan alkalmazottat fizetni, aki csak ront a cégünk helyzetén, de rokon, ismerős, barát, „szegény”, és mit ad enni a gyerekének, mert egyedül dolgozik a családból.
Hát igen. A cégvezetés olyan dolog, amit meg lehet és meg kell tanulni, senki sem született úgy, hogy máris cégvezető volt. Lehet, ott kezdődik, hogy tudatosul bennünk, erre szükségünk van, ha már ezt az életformát választottuk. Lehet, ott kezdődik, hogy végre elhisszük magunkról, nem mi tudunk mindent a legjobban, a legtökéletesebben, a leghamarabb elvégezni, rábízzuk (delegáljuk) a feladatot a legügyesebb munkatársainkra, és marad időnk tanulni/gyakorolni a cégvezetést.
Például azzal, hogy megfigyeljük, megfigyeltetjük, nem is a multi üldözi el a vevőinket, hanem az unott és udvariatlan, vevőkről, ügyfelekről pletykáló alkalmazottunk. Vagy mi magunk, ha zsúfolt, piszkos és barátságtalan az üzletünk, kirakatunk, cégünk, ami pedig nem mindig pénzkérdés, csak az ügy iránti szeretet – hogy amit csinálunk, amiből élünk, azt szeretjük is. És főként nagyon szeretjük az ügyfelet, a vevőt, akiből élünk.
Például azzal is, hogy nem az adóbevallás, leadás napján visszük/vitetjük lekönyveltetni az áfás költség- és bevételszámláinkat. S a hitelfelvétel után fél évvel sem jut eszünkbe, hogy tudassuk a könyvelővel, más bankban is nyitottunk számlát, s csodálkozunk, hogy nem vette észre, hogy hitelt vettünk fel, amit készpénzben kiszedegettünk, a zsebünkből törlesztettünk is már közben, és csak egyszerűen és nagyvonalúan eldobtuk a törlesztési nyugtáinkat. S amikor a bank kéri a mérlegünket, és a hitel nem szerepel benne, a bank csodálkozik, hogy milyen könyvelők vannak, mi meg versenyt szidjuk vele.
Vagy azzal, hogy megtanuljuk, hány és milyen „regisztert”, könyvet kell vezetni egy cégben, ki és mi írja elő, és kinek a felelőssége ezek vezetése.
Hogy ezeket már említettem? Lehet, de ismétlés a tudás anyja, még egy cégvezetőnek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése