Zajlik az élet

Megjelent: Csíki Hírlap, 2008. 10. 28, kedd

Vannak, akik még nem érzékelik saját bőrükön vagy cégük cashflow-ján a világban és az itthon zajló folyamatok hatásait, végzik mindennapi tevékenységüket, azt sem tudják, van-e vagy lesz-e válság. Nekik a jobb. És vannak a kettősök, akik szintén nem tudják, van-e vagy lesz-e válság, de nekik már nem jó, mert nekik már komoly gondokat okozott a kamatemelés, a valutahitelű árfolyam különbözete. Vagy olyanok is vannak, akiknek a bevétel kiesése miatt el kellett bocsátaniuk alkalmazottaik egy részét. Mint például abban a szomszédos megyebeli csempegyárban, ahol a külföldi vásárló lemondta megrendeléseit. 

 

A külföldi cégek egy része átértékelte befektetéseit, és ha nincs befektetés, nincs alkalmazás, nincs fogyasztás stb. Ha drágán és nehezebben lehet hitelhez jutni, akkor csökken az ingatlanvásárlási és építkezési kedv, csökken az építőanyag-vásárlás, nem kell az új lakásba új bútor, hűtőszekrény, aragáz, szőnyeg stb. Kétszer meggondoljuk az autóvásárlást, s lehet, hogy egy ideig megbocsájtunk a régi jó televíziónknak, s az asszonynak is bele kell törődnie, hogy nem kap az önjáró porszívó legújabb változatából. S akkor mi lesz a porszívógyárossal és annak alkalmazottjával?

A bankok néhánya felfüggesztette valutahitelezéseit, mert a valutaárfolyam ingadozása miatt nagyon rizikós az ilyen hitel. „Nem szeretnék most annak a bőrében lenni, akinek valutahitele van” – mondja Isãrescu. Be jó lett volna, ha hamarabb szól! Mondjuk tíz-tizenöt évvel ezelőtt már megkezdte volna a sulykolást a kapitalista észjáráshoz nem szokott hazai fejünkbe, hogy bármilyen mosolygósan, kedvesen ajánlja a bankalkalmazott a 7%-os svájci frank vagy más valuta alapú hitelt, annak az a hátránya, hogy ha nő az árfolyam, akkor nemcsak a kamat, hanem a kölcsönzött tőkerészlet (hitel) is változik, együtt nő az árfolyammal. A hitel az ő áruja, és mindenképpen el kell adnia, ha nem, bebukik. S igaz, hogy a lej alapú hitel kamata rövid távon drágábbnak tűnik, de biztosabb, mert jobban lehet tervezni, legalább a felvett hitel nagysága nem nő.

Annak, akinek nincsenek valuta vagy valutához kötött bevételei, nem kellene valutás hitelt felvennie. Még rövid távon sem lehetett az árfolyamstabilitásra bazírozni, nemhogy egy húsz-harminc éves hitel esetében.

Az évek óta könnyen adott hitelekkel a bankok eladósították az egész világot, tudták, hogy hamis és ideiglenesen felduzzasztott fizetésekkel manipulálnak az emberek, hogy a cégmérlegek egy része nem takar igazi performanciát, de mégis lehetett, mert el kellett érni a „targetet”. Mindenáron meg kellett valósítani a banktulajdonosok által előírt profitot. Hitelek tömkelege hozza nehéz helyzetbe az adóst vagy a kezest.

És nemcsak az Óperenciás-tengeren túl, hanem az azon innen is könnyen adott ingatlan- (zálogos) hitelek teljesen irreálisra növelték az ingatlanárakat, és minél nagyobb volt az ingatlan ára, annál nagyobb jelzáloghitelt lehetett felvenni rá. Amikor már erővel is, de törleszteni kellett volna ezt a nagy hitelt, kiderült, közel annyit sem ér az ingatlan, hiába értékesíti a bank, nem kapja vissza pénzét. És bebukott, bedőlt. Ez történt megsokszorozva Amerikában, és most kipukkant ez a világméretű hólyag, s a belőle kiáramló, süvítő áramlat szele minket is fagyossá dermeszt. Nem tudjuk, mi lesz, más a helyzet most, és más lesz választások után. Könnyen nyúltunk hitelhez, nem tanultunk meg takarékoskodni, nincsenek tartalékaink. Azt mondják, ahhoz, hogy életképes legyen, most legkevesebb hat hónapnyi tartalékkal kell rendelkeznie egy vállalatnak, vagy egy magánembernek, és hogy nehéz idők várnak a kis- és középvállalkozásokra. Más országban már készülnek a cégek megsegítésére a kormányok. Most volna igazán szerepe elöljáróinknak, jó lenne, ha legalább most tanítanának, hozzásegítenének olyan tudáshoz, egy pár jó ötlethez, ami megkönnyíti a túlélést. Elmondanák, nem szégyen ellesni és pláne azt tenni, amit ilyen helyzetben tesznek a világcégek. Trükköket, hogy most hozzájuk hasonlóan hogyan kell takarékoskodni. Kell-e minél hamarabb törleszteni, vagy átütemezni a hiteleket? A valutást kiváltani lejesre? Vagy a nem létfontosságú átütemezhető beruházást (irodaház, luxusjárgány) későbbre halasztani? Vagy a nem használt dolgokat értékesíteni (nem elkótyavetyélni), és abból törleszteni, szigorúbban követni a pénzáramlást (cashflowt), az inkasszót, mint bármikor? A kedvezményekről, pazarlásról lemondani, hogy az esetleges megcsappant bevételt ellensúlyozni lehessen? A Ziarul Financiar október 20-i számában olvastam, hogy néhány amerikai cég milyen dolgokat volt kénytelen kitalálni, hogy a hitelkamat-emelkedést, a csökkenő bevételt stb. ellensúlyozni tudja. A fölösleges üzemanyag-, a festék- és papírfogyasztás, a mindennapi kávé, a borvíz nehéz helyzetben luxusnak számít.

Rettenetes a fizetéscsökkenés, hogy az elbocsátások miatt többet kell dolgozni, de jobb, mint teljesen elveszíteni egy munkahelyet vagy magát a céget. És hogy nehéz helyzetben nem szégyen különleges és azonnali határozatokat hozni. Minden csoda három napig tart, és ha nem cselekszünk gyorsan, be fog igazolódni, hogy a jószívű orvos elfekélyesíti a sebet. Most jobb „azonnal, mint később”. Elemezni, ezerszer megnézni minden költséget és tartalékot, kiadásokra és eladásokra koncentrálni. És a szolidaritásról komolyan gondolkodni. Olyan lélekmelengető, reményt adó ötletekről hallottam ügyfeleim körében mostanában, hogy le kell írnom mások okulására. A már létező és hivatalos önsegélyező vállalkozói körön kívül néhány ügyes vállalkozói kis csoport mindenben tudatosan segíti egymást: ideiglenesen hitelezik, ajánlják és adják a megbízható, jó ötleteket, egymástól-egymásnak vásárolnak, szolgáltatnak, amit lehet, és mindenekelőtt a szűk környezetben lévőt részesítik előnyben, hogy élhessen az is. Jó érzés tudni ebben a folyamatosan romló gazdasági és erkölcsi környezetben, hogy a nehéz helyzet néhány emberből a jót, a segíteni- és tenni akarást hozza felszínre.

Akarjunk és merjünk ilyen emberek lenni!